A tragédie lyrique (tragédie en musique néven is) a francia
barokk zenés színház 17. század utolsó harmadában kialakult műfaja. A tragédie
lyrique előzményei a ballet de cour és a comèdie-ballet. Igazi előképe a
klasszikus francia tragédia, amelynek retorikus előadásmódját a récitatifban
(recitativo) követte. Cambert (1671-72) első kísérletei után Lully a Cadmus et Hermione-nal (1673)
megteremtette a tragédie lyrique típusát.
Jellemzői: a zárt jelenetépítkezés, amelyet túlnyomórészt
szillabikus áriák, kis duettek, nagy kórusok és balett-tételek tagolnak. 1673
és 1686 között Lully csaknem minden évben írt egy tragédie lyrique-et, az
utolsó az Armide (1686) volt. Lully tragédie
lyrique-koncepciója körülbelül egy évszázadon keresztül alapvető maradt. Lully
halála után Charpentier (Médée, 1693), Marais (Alcione,
1706), Campra (Hésione, 1700, Tancréde,
1702, Idoménée, 1712),
Desmarets (Didon, 1693, Iphigénie en
Tauride, 1704), Monéclair (Jephté, 1732) és Destouches (Amadis de Gréce,
1699, Omphale, 1700)
említendők a műfaj zeneszerzői közül. Új csúcspontot ért el a tragédie lyrique
Rameau működésével (Hippolyte et Aricide, 1733, Castor et Pollux, 1737). Rameau-ra a
kantábilis dallamvezetés, a zenei szövet harmóniai gazdagodása és a zenekar
megnövekedett szerepe jellemző. A tragédie lyrique végső szakaszát Gluck
francia művei képviselik (Iphigénie en Aulide, 1774, Armide, 1777, Iphigénie en Tauride, 1799).
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon
