Ugrás a fő tartalomra

Tragédie lyrique

Szerző:
A tragédie lyrique (tragédie en musique néven is) a francia barokk zenés színház 17. század utolsó harmadában kialakult műfaja. A tragédie lyrique előzményei a ballet de cour és a comèdie-ballet. Igazi előképe a klasszikus francia tragédia, amelynek retorikus előadásmódját a récitatifban (recitativo) követte. Cambert (1671-72) első kísérletei után Lully a Cadmus et Hermione-nal (1673) megteremtette a tragédie lyrique típusát.


Jellemzői: a zárt jelenetépítkezés, amelyet túlnyomórészt szillabikus áriák, kis duettek, nagy kórusok és balett-tételek tagolnak. 1673 és 1686 között Lully csaknem minden évben írt egy tragédie lyrique-et, az utolsó az Armide (1686) volt. Lully tragédie lyrique-koncepciója körülbelül egy évszázadon keresztül alapvető maradt. Lully halála után Charpentier (Médée, 1693), Marais (Alcione, 1706), Campra (Hésione, 1700, Tancréde, 1702, Idoménée, 1712), Desmarets (Didon, 1693, Iphigénie en Tauride, 1704), Monéclair (Jephté, 1732) és Destouches (Amadis de Gréce, 1699, Omphale, 1700) említendők a műfaj zeneszerzői közül. Új csúcspontot ért el a tragédie lyrique Rameau működésével (Hippolyte et Aricide, 1733, Castor et Pollux, 1737). Rameau-ra a kantábilis dallamvezetés, a zenei szövet harmóniai gazdagodása és a zenekar megnövekedett szerepe jellemző. A tragédie lyrique végső szakaszát Gluck francia művei képviselik (Iphigénie en Aulide, 1774, Armide, 1777, Iphigénie en Tauride, 1799).


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Szerző:
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m...
További információk

Darius Milhaud: Scaramouche - szvit két zongorára, op. 165/b

Szerző:
Az 1937-es párizsi Világkiállítás alkalmára készült kompozícióról így ír szerzője önéletrajzi visszaemlékezéseiben (i. m. 207. 1): „… Ez idő tájt írtam azt a zongoradarabot, amellyel nagyon sok bajom volt, míg elkészült: Ida Jankelevitch és Marcelle Meyer számára egy kétzongorás szvitet. Átvettem néhány elemet két színpadi zeném partitúrájából és ezt az elegyet Scaramouche -nak neveztem el. Deiss nyomban ki akarta adatni… Én azonban élénken lebeszéltem; ,Senki nem fogja játszani', ám kiadómnak igen különös természete volt és csak azt adta ki, amit szeretett. A Scaramouche történetesen tetszett neki és jónak tartotta. A jövő őt igazolta. Miközben a kottapapírt általában nehéz volt eladni, ebből több kiadás jelent meg…” Scaramouche, akinek nevét Milhaud a kétzongorás szvit címében örökítette meg, eredeti nevén Fiorelli nápolyi színész volt, aki 1694-ben halt meg. Az első tétel motorikus mozgását sajátságos ritmikai lüktetés kíséri végig. A második tétel dalformában írt lír...
További információk