Az 1937-es
párizsi Világkiállítás alkalmára készült kompozícióról így ír szerzője
önéletrajzi visszaemlékezéseiben (i. m. 207. 1):
„… Ez idő tájt
írtam azt a zongoradarabot, amellyel nagyon sok bajom volt, míg elkészült: Ida
Jankelevitch és Marcelle Meyer számára egy kétzongorás szvitet. Átvettem néhány
elemet két színpadi zeném partitúrájából és ezt az elegyet Scaramouche-nak
neveztem el. Deiss nyomban ki akarta adatni… Én azonban élénken lebeszéltem;
,Senki nem fogja játszani', ám kiadómnak igen különös természete volt és csak
azt adta ki, amit szeretett. A Scaramouche történetesen tetszett neki és
jónak tartotta. A jövő őt igazolta. Miközben a kottapapírt általában nehéz volt
eladni, ebből több kiadás jelent meg…”
Scaramouche,
akinek nevét Milhaud a kétzongorás szvit címében örökítette meg, eredeti nevén Fiorelli
nápolyi színész volt, aki 1694-ben halt meg. Az első tétel motorikus mozgását
sajátságos ritmikai lüktetés kíséri végig. A második tétel dalformában írt
lírai kompozíció. A finálé ismét brazíliai emléket idéz fel izgató
szamba-ritmusával, mozgékony dallamaival.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz