2018. február 21., szerda

Liszt Ferenc: Haláltánc

Liszt Ferenc (1811-1886): Haláltánc (Totentanz)

Bár ennek a zongoraversenynek népszerűsége nem éri el az Esz-dúr és A-dúr művekét, nemcsak művészi értékével múlja felül amazokat, hanem zenetörténeti látóköre is szélesebb: ez nyúlik vissza a régebbi múltba, és ez mutat a távolabbi jövőbe. A múlt: a gregorián dallamvilág, amelyet a Dies Irae témájával felelevenít. A jövő: Bartók zenéje, amelyet a kései Liszt stílusának érdessége, kérlelhetetlensége, a "macabre" és "obstiné" csárdások keserű hangja készít elő. Nem véletlen, hogy a zongoraművész Bartók egyik emlékezetes produkciója éppen a Haláltánc volt.



A művet a pisai temető falfestménye „A halál diadala” ihlette. Liszt ezen is évekig dolgozott: az elgondolás már 1838-ban felmerült benne, a mű első verziója 1849-ben készült el. Utóbb ezt kétízben is átírta: 1853-ban és 1859-ben. A bemutatón Hans von Bülow játszotta a zongoraszólamot, 1865 áprilisában, Hágában. Neki szól a mű ajánlása is.



A Dies Irae dallamát Liszt előtt Berlioz is felhasználta már Fantasztikus szimfóniájában. Ott azonban csak egy epizód, egy látványos színfolt ez a téma, míg Liszt a benne rejlő motivikus lehetőségeket a karaktervariáció kifinomult eszközeivel használja fel. Jellemző a zeneszerző kései stílusára a zongoraszólam megalkotása: a külsőséges hatásra törő bravúr effektusok háttérbe szorulnak a puritán kifejezés szigora mögött, a pergő kadenciák fokozatosan átadják helyüket a polifon játéknak.

 Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

2018. február 19., hétfő

Csajkovszkij: Rómeó és Júlia - nyitányfantázia

Csajkovszkij: Rómeó és Júlia - nyitányfantázia

Csajkovszkij néhány évvel konzervatóriumi tanulmányainak befejezése után, egy pétervári látogatása alkalmával megismerkedett azokkal a fiatal művészekkel, akik az orosz nemzeti megújításában látták munkásságuk célját. Közülük különösen két zeneszerző, Balakirev és Rimszkij-Korszakov, valamint Sztaszov, esztéta és műbíráló tett rá mély benyomást. A velük való kapcsolat Csajkovszkij munkásságára is kihatott. E barátság jegyében születtek meg a hetvenes évek alkotásai, az ukrán népdal nyomán írt II. szimfónia, a Shakespeare Vihar-jára írt fantázia és a Rómeó és Júlia című nyitányfantázia. Ez utóbbi komponálására Balakirev ösztönözte Csajkovszkijt, és a mű ajánlása is neki szól. A nyitányfantázia első verziója 1869-ből való, a következő évben, illetve 1880-ban Csajkovszkij még két ízben átdolgozta a művet.





A zene nem követi pontosan Shakespeare tragédiájának cselekményét, csupán költői lényegét ragadja meg. A bevezetés a tragédia sötét hátterét vázolja. Majd Rómeó szerelme bontakozik ki, fájdalmasan és reménytelenül. A zene drámai alapgondolata - a két ellenséges indulatú család kíméletlen harca - izgatott, feszült hangulatú előkészítés után jut kifejezésre. Az ellenséges indulat végül valóságos harcban, kíméletlen öldöklésben robban ki. Mikor végre elcsendesedik, Júlia megkapó gyengédségű dallama hangzik fel. Ez a harmatos szerelem azonban ismét elvész a gyilkos összecsapásban, a leány érzelmének gazdagsága és fiatalságának minden ereje is kevés ahhoz, hogy a külvilág kegyetlenségével szembeszállhasson. Az utolsó csatazaj heves robaját a halál csendje váltja fel. Júlia halálát adja tudtunkra a zene, azonban másfelől Júlia diadalát is zengi a befejezésül felcsendülő, éteri tisztaságú dallam.

A mű 1870-es moszkvai bemutatója alkalmával a befejezés gyászinduló volt, Csajkovszkij ezen utóbb változtatott: vigasztaló kicsengéssel, a szerelem földöntúli hatalmának sejtetésével zárta le a kompozíciót.


Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz