Liszt Ferenc: Paganini-etűdök

Liszt Ferenc (1811-1886): Paganini-etűdök

1831 március 9-én hallotta Liszt először Paganinit, aki a párizsi Operában adott hangversenyt. Ez az élmény egész további alkotására nézve döntő hatású volt. Liszt, a zongoravirtuóz a hangszer addig elképzelhető összes játéklehetőségét megvalósította már; Paganini játéka felhívta a figyelmét a hegedű technikájára, amely bizonyos vonatkozásaiban zongorára is alkalmazhatónak tűnt. Hét teljes éven át tanulmányozta Paganini szólóhegedűre írt capriccióit, míg Études d'execution transcendante d'après Paganini című sorozatával elkészült. Utóbb - ugyancsak 1851-ben - ezeket a darabokat is átdolgozta, a korábbi változatoknál könnyebb formában. A sorozatot Clara Schumann-nak ajánlotta.

1. g-moll. Az 1838-as kiadásban Liszt közölte Schumann átiratát ugyanerről a tanulmányról (Schumann Paganini-etűdjei, op. 3. jelzéssel, 1832-ben keletkeztek). A bal kéz tremoló-tanulmánya.

(az eredeti Paganini művek hallhatóak itt, Liszt által írt mű eleje és vége az 5. caprice-on, közepe a 6. caprice-on alapul, ami egyébként a 2. számnál hallható)

2. Esz-dúr. Skálák és kettőzött oktávák gyakorlata.

Az eredeti, Paganini által írt mű:

Liszt feldolgozása (az 1. is itt hallható)

3. gisz-moll. "La Campanella". Paganini h-moll hegedűversenyének Rondóját feldolgozó variációsorozat. Első változata 1831-ben készült Grande Fantasie de bravoure sur la Clochette címmel. Variációs formáját az átdolgozás során nyerte.
(az eredeti Paganini-darab hallható itt, Liszt által írt mű az 5. számnál hallható)

4. E-dúr. Arpeggio-tanulmány. Paganini capricciójának változtatás nélküli zongoraletéte.
(az eredeti Paganini-darab hallható itt, Liszt által írt mű az 5. számnál hallható)

5. E-dúr. "La Chasse" (A vadászat). Domenico Scarlatti stílusát idéző darab.
Az eredeti, Paganini által írt mű:

Liszt feldolgozása (a 3. és 4. is itt hallható)

6. a-moll. Variációsorat arra a témára, amelyet utóbb Brahms, Rachmaninov és Lutoslawski is feldolgozott.
Az eredeti, Paganini által írt mű:

Liszt feldolgozása:

Brahms feldolgozása:

Racmaninov feldolgozása:

Lutoslawski feldolgozása:

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

Franz Schubert: Arpeggione szonáta

Franz Schubert (1797-1828): a-moll szonáta ("Arpeggione")

Az arpeggione J. G. Stauffer bécsi hangszerkészítő találmányaként került forgalomba az 1820-as években: a viola da gamba módosított formája volt, amelyet vonós gitárnak is neveztek. E hathúros hangszer egy ideig nagy népszerűségnek örvendett, és Vincenz Schuster gordonkaművész lelkes propagandát fejtett ki elterjedése érdekében.

Schuster megrendelésére írta Schubert 1824 novemberében zongorára és arpeggionéra az a-moll szonátát, amit napjainkban a brácsa-és gordonkaművészek műsorain gyakran hallhatunk, a tiszavirág életű vonósgitárt e hagyományos vonóshangszerekkel helyettesítve.

A kompozíció alkalmi jellegének - és talán a hamarjában divatba jött új hangszer iránt táplált mérsékelt bizalmának - megfelelően Schubert nem törekedett többre, mint tetszetős darab írására. Ennek következtében a mű sem egészében, sem az egyes tételek kidolgozása tekintetében nem nagyigényű, különösen nem az a zongora szólama, hiszen e darab főszereplője az arpeggione kellett, hogy legyen. 

Az első tétel enyhe mélabúja éppúgy nem hat lelkünk mélyéig, mint a viszonylag kis terjedelmű és szimpla mondanivalójú lassú tétel. A finálé rondójának a divertimento hang ad különös frissességet és bájt. A szonáta nyomtatásban évtizedekkel szerzője halála után, 1871-ben jelent meg.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz