A gagliarda francia vagy olasz eredetű, pantomimszerűen
előadott, szilaj, hetyke csalogató-tánc a 16-17. században.
Boiardo Orlando
innamorato (1495)
című költeménye a gagliarda lombardiai előfordulásának bizonyítéka. A gagliarda
első zenei forrása P. Attaignant Six gaillardes
et sic pauanes című gyűjteménye (1529).
Ebben a gagliarda hármas ütemű, rendszerint háromrészes, homofon, páros
ütemcsoportokból áll.
1550 és 1650 között a gagliarda mind gyakrabban kerül a
saltarello helyére, a pavane
gyors utótáncaként, s ilyenkor rendszerint az előtte álló pavane hármas üteművé alakított harmóniai és
dallamanyagát tartalmazza. A két tánchoz gyakran kapcsolódik egy gyorsabb
harmadik (Tourdion, Ripresa, Recoupe). Ez a táncfűzés vezet a 17. században a
szvit kialakulásához, amelynek a gagliarda az egyik alapvető alkotórésze.
Angliában a shakespeare-i időkben a gagliarda elnevezése sink-a-pace,
sinque-pace, sinco-pas.
A 17. század elejétől már az előkelő udvarokban is játszottak
gagliardát, többnyire hangszeres előadásban, de olykor szerelmes szöveget írtak
hozzá, amelyeket álarcosbálokon maguk énekeltek és táncoltak, még akkor is, ha
semmilyen hangszer nem volt kéznél. Szöveges gagliardát találunk pl.
Haussmannál (1604). Byrd, Gibbons és Schein polifon kidolgozású stilizált
gagliardákat írtak, Trabaci Galliarda
cromaticát (1615).
A 17. század második felében a gagliarda és a pavane kapcsolata
felbomlott. Önálló táncként alkalmazza Reusner, Locke, Gaultier, Chambonnières.
Az elszórtan már a késői 16. században előforduló 2/2-es gagliarda után most a
páratlan ütemű gagliarda mellett a páros ütemű is elterjedt. A gagliarda
tempója használati táncként a táncosok fokozódó jókedve következtében
meglehetősen felgyorsult, műzenei formaként viszont lelassult. Th. Mace (1676)
a gagliarda méltóságteljes előadásmódjáról beszél, d'Anglebert (1689) pedig
egyenesen lentement-t ír elő. A 17. század végére a gagliarda fokozatosan
kikerült a gyakorlatból.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon