A frottola a 15. század második felében és a 16. század első
évtizedeiben Felső- és Közép-Itália polgári és arisztokrata köreiben élő
dalforma, amely különösen Petrucci velencei nyomdász gyűjteményes kötetei révén
(11 könyv, 1504-14) vált közismertté. További gyűjtemények jelentek meg A. de
Antiquis nyomtatásában. A frottolát négyszólamú homofon szerkesztés jellemzi,
amelyben a szopráné a dallam, a basszusé a harmóniai alap (ezért mozgásában
gyakori a kvart és kvint lépés), a tenor és az alt pedig csak töltőszólam.
Gyakran csak a vers első strófáját zenésítették meg, és a szöveget többnyire
csak a szoprán szólam alá írták be, ami ad libitum hangszeres előadásra enged
következtetni. Ügyes énekes-lantosok rögtönöztek is frottolát. A műfaj művelői
közül mindenekelőtt a veronai Marchetto Cara és a mantovai B. Tromboncino
említésre méltó.
Petrucci kiadványainak szerzői többek között L. Compère, Josquin
Desprez, Pelegrino Cesena, M. Pesenti, Nicolo Pifaro, G. de la Porta. Név
szerint is ismert költő-énekesek: Carieto (Nápoly), Serafino Aquilano (Róma),
Cosa (Milano) és Testagrossa (Pavia). A szövegek fő témája a szerelem.
Költeményként a frottola a ballata utóda: legegyszerűbb típusa a frottola
barzelletta. Részei: négy trochaikus nyolcszótagos sorból álló Ripresa (a b b a
vagy a b a b rímekkel) Mutazione (c d c d) és Volta (d a vagy d e e a). Egy
másik frottola-típus négysoros strófákból áll, hétszótagos jambikus sorokkal,
refrénnel vagy anélkül (a Ripresa rímrendje a b b a vagy a a a a, a strófáké c
c c a, d d d a, e e e a stb.)
A frottola gyűjtőfogalom is, amely több megzenésített versformát
ölel fel: strambotto, capitolo, óda, szonett, canzone. Az utolsó
frottolagyűjtemény 1531-ben Rómában jelent meg, Valerio Doricónál. A
későbbiekben ezt az igénytelen műfajt kiszorította a madrigál, villotta és
villanesca.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon