A folia (= őrültség) először 1500 körül Portugáliában, udvari
krónikákban (mint danças e folias)
és költeményekben (Gil Vincente) említett tánc- és daltípus, formája és dallama
ismeretlen. S. de Covarrubias (Tesoro de la lengua castellana, Madrid
1611) szerint álarcos és álruhás táncosok kasztanyettel és más hangszerekkel
kísért zajos tánca, melyet oly szenvedéllyel járnak, mintha valamennyien
"az eszüket vesztették volna". Cervantes carabandas, chasonas y folias-t említ (La ilustre
fregona, 1613). Később a folia a passamezzoval és a romanescával
egyes szakaszaiban azonos szerkezetmodell, amelyet ugyancsak a szélső szólamok
egyszerű váza határoz meg. Ez szolgál alapjául a kolorálásnak, variálásnak, a
felső szólam megszövegesítésének, a basszus ritmizálásának vagy korlátozott
módosításának.
A folia-modell már a Cancionero mus. de Palacióban megtalálható,
és mindenekelőtt a 16. századi vihuelazenében, pavana, ária felírással vagy
költői címmel, pl. La cara rosa.
Az első fennmaradt folia megjelölésű dallamlejegyzés (Salinas, De musica, Salamanca 1577) harmóniailag
a romanesca modellt követi, a 17 században azonban a foliának nevezett tánc
zeneileg egyértelműen a folia-modellhez kötődik. Csupán elvétve fordulnak elő a
folia-modelltől független folia című induló- és tánctételek, pl. Schmelzer
lovasbalettjében (1667). A Kapsberger (1604) óta fennmaradt sok folia
elsősorban a basszusmenetet őrzi vagy variálja. A folia rendszerint hármas
ütemű. A ritka kivételek a páros ütemű pavanigliával tartanak rokonságot.
1650-től gyakori a Folies d'Espagne cím. A folia Farinel változata óta vált
híressé, variásiósorozatok kedvelt témájává, ennek következtében a folia
elnevezés egyre inkább a felső szólam sarabande-szerű dallamára vonatkozott.
Folia feldolgozásokkal szórványosan egészen napjainkig
találkozhatunk, operákban, kantátákban (pl. J. S. Bach, Unser trefflicher lieber Kammerherr ária), zenekari és hangszeres
művekben.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon
