Ugrás a fő tartalomra

Folia

Szerző:
A folia (= őrültség) először 1500 körül Portugáliában, udvari krónikákban (mint danças e folias) és költeményekben (Gil Vincente) említett tánc- és daltípus, formája és dallama ismeretlen. S. de Covarrubias (Tesoro de la lengua castellana, Madrid 1611) szerint álarcos és álruhás táncosok kasztanyettel és más hangszerekkel kísért zajos tánca, melyet oly szenvedéllyel járnak, mintha valamennyien "az eszüket vesztették volna". Cervantes carabandas, chasonas y folias-t említ (La ilustre fregona, 1613). Később a folia a passamezzoval és a romanescával egyes szakaszaiban azonos szerkezetmodell, amelyet ugyancsak a szélső szólamok egyszerű váza határoz meg. Ez szolgál alapjául a kolorálásnak, variálásnak, a felső szólam megszövegesítésének, a basszus ritmizálásának vagy korlátozott módosításának.


A folia-modell már a Cancionero mus. de Palacióban megtalálható, és mindenekelőtt a 16. századi vihuelazenében, pavana, ária felírással vagy költői címmel, pl. La cara rosa. Az első fennmaradt folia megjelölésű dallamlejegyzés (Salinas, De musica, Salamanca 1577) harmóniailag a romanesca modellt követi, a 17 században azonban a foliának nevezett tánc zeneileg egyértelműen a folia-modellhez kötődik. Csupán elvétve fordulnak elő a folia-modelltől független folia című induló- és tánctételek, pl. Schmelzer lovasbalettjében (1667). A Kapsberger (1604) óta fennmaradt sok folia elsősorban a basszusmenetet őrzi vagy variálja. A folia rendszerint hármas ütemű. A ritka kivételek a páros ütemű pavanigliával tartanak rokonságot. 1650-től gyakori a Folies d'Espagne cím. A folia Farinel változata óta vált híressé, variásiósorozatok kedvelt témájává, ennek következtében a folia elnevezés egyre inkább a felső szólam sarabande-szerű dallamára vonatkozott.


Folia feldolgozásokkal szórványosan egészen napjainkig találkozhatunk, operákban, kantátákban (pl. J. S. Bach, Unser trefflicher lieber Kammerherr ária), zenekari és hangszeres művekben.


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Szerző:
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m...
További információk

Szimfonikus költemény

Szerző:
A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki 1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette. A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét. Szűkebb értelemben a szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány, elsősorban Beethoven drámai nyitányai. 1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit. A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a "szimfonikus költő" hivat...
További információk