A caccia (=vadászat) a 14. századi Itáliában (különösen
Firenzében) elterjedt kompozíció. A caccia szó elsődlegesen előadási utasítás.
Az olyan kísérő feliratok, mint Caca de duobus
vel tribus (a
Montserrat kéziratban), arra utalnak, hogy az egyszólamban lejegyzett
dallamot kánonként kell előadni. Egy 14. századi anonim traktátus szerint ,
amely a kor költői-zenei formáit ismerteti, a Caçie, sive
incalci a simile olyan
kompozíciók gyűjtőfogalma, amelyekben a szöveget kánontechnikával adják elő. Az
idézett leírás arról a felfogásról tanúskodik, amely szerint a tételen belüli
szigorú utánzás a szólamok kölcsönös "önmagukra-vadászása",
"valami hasonló által menekülésre késztetése". Ezt a felfogást tükrözik
a metaforikus kánonterminusok: chasse, catch, fúga.
A legtöbb caccia háromszólamú, de csak részben kánonszerkezetű,
mert a hangszeres tenor nem vesz részt az imitációban. A vokális felső szólamok
a kezdő szakaszban mindig, de néha végig kétszólamú, rendszerint prímkánont
alkotnak, a belépések időköze tág. Caccia komponista többek között: Jacopo da
Bologna, Giovanni da Cascia, Piero di Firenze, Landini és Niccolòda Perugia. A
felhasznált szövegekben a strófák és ritornellek száma, a verssorok hossza és
elrendezése erősen eltérő.
A tartalmilag túlsúlyban lévő izgalmas (vadász-, halász-,
tűzvész-, vásári) jeleneteket élénk, realisztikus előadással, gyakran
közbeszúrt kiáltozással (zeneileg hoquetus-technikával) ábrázolják. A hoquetus
két cantusnak (=szólam) szünetekkel tördelése oly módon, hogy amikor az egyik
szünetel, a másik nem szünetel és megfordítva. Kézenfekvő volna tehát a zenei
caccia (kánon) elnevezést a cselekmény kedvelt "vadászat" -témájából
származtatnunk. Niccolò Soldanieri és Franco Sacchetti költeményei azonban - a
vadászatra való nyilvánvaló utalások ellenére (Soldanieri, Chi caccia e chi è caccieto) - mégsem
témájuk, hanem kánon megzenésítésük jogán viselik a caccia címet.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon