A ballada műfajelnevezésként mondai tartalmú elbeszélő
költeményt jelöl. A skót Thomas Percy kiadásában 1765-ben megjelent Reliquies
of Ancient Engl. Poetry gyűjteménynépballadái hatással voltak Herder és mások
népdalgyűjtő- és kiadó törekvéseire. A népdalkincsben a középkor óta gyakoriak
a balladaszerű dalok, virágkoruk a 15-16. század. A művésziesebb románctól népi
hangvétele különbözteti meg, Goethe az elsők között gyűjtött balladákat.
A Sturm und Drang kedvelte az ijesztő, lovagi témájú balladákat,
legismertebb Brüger Lenoréja. Ennek az újabb balladának a zenei formája a
strofikus dalból ered, majd az operajelenet és a melodráma bizonyos elemeit
vette át (betoldott recitativók, indulók), gyakran hangulatfestő
zongorakísérettel, vezérmotívumokkal. A késő 18. és a 19. század legjelentősebb
ballada szerzői Zumsteeg, Neefe, Loewe, Schubert, Schumann, Brahms, H. Wolf.
Ismert operai balladák: Senta balladája Wagner A bolygó hollandijából és
Varlaam balladája Muszorgszkij Borisz Godunovjából.
Kórusballadákat írt Schumann, Mendelssohn, Bruch, Grieg,
Humperdinck, Janácek, Distler. A hangszeres ballada eleinte irodalmi
balladákból indult ki (Chopin, Brahms), de Liszt, Brahms és Grieg önálló
zongoradarabokat is balladának nevez. A legismertebb zenekari ballada Dukas
L'apprenti sorcier-ja (Goethe Bűvészinasa nyomán). A késői 19. században
különféle formájú és hangszerelésű, a fantáziához, rapszódiához vagy
capriccióhoz közelálló darabokat neveztek balladának.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon
