KomolyZene

A 85-ös opuszszám alapján azt vélnénk, hogy Beethoven egyetlen oratóriuma késői műve a szerzőnek. Valójában ifjúkori műről van szó, az 1799-1800-as években született. Ősbemutatójára 1803. április 5-én került sor, azon a hangversenyen, amelyen a II. szimfónia került először bemutatásra. Egyike lett Beethoven a maga idején legnagyobb közönségsikert megért darabjainak: bemutatójának évében négyszer adták elő, ami akkor igen nagy sikernek számított. A mester maga nem értékelte túl nagyra az oratóriumot, egyébként is gyanakvással viseltetett minden olyan műve iránt, ami nagy népszerűségre tett szert. Tudta, hogy ezekben inkább a divatnak, a kodifikált közönség-ízlésnek hódolt, mint saját zsenijének. A szövegköltő, Franz Xaver Huber több operalibrettót írt. Lehet, hogy muzikális volt és Beethoven támaszkodhatott rá, ám a Krisztus az Olajfák hegyén szövegkölteménye bizony fércmű. Nyelvileg éppúgy, mint tartalmilag. Három evangélium (Máté, Márk és Lukács) írja le drámai szavakkal a Gethsem...

A darab közkeletű magyar fordítása nem helytálló: a "Gyermeksarok" címmel Debussy az angol lapok rendszeresen közölt gyermek-rovatára utalt, az egyes darabok címeivel pedig a korabeli francia sznobok  - és a maga - anglomániáját figurázta ki. Ezenkívül még egyebekben is megmutatkozik a zeneszerző ironizáló kedve.  Ezt a sorozatot 1908-ban, egyetlen imádott kisleányának írta a következő ajánló sorokkal: "Drága kis Chouchou-mnak, akitől apja szeretettel kér bocsánatot mindazért, ami itt következik." A játékos címek és humoros tartalom ellenére sem gyermekdarabok foglalata ez a szvit, amelynek előadása komoly technikai-zenei felkészültséget igényel. Sőt az is kérdés, megértik-e a gyermekek e darabok finom, vagy kevésbé finom iróniáját? Értékelik-e az első tétel utalását   Clementi   Gradus ad Parnassumának ujjgyakorlataira (amelyhez hasonlót   Saint-Saëns   írt az Állatok farsangja című sorozat "Zongorások" című tételében), vagy a záródarab istenkárom...

A vonósnégyesre és zongorára írt kvintett nyitja meg Franck működésében az érettkori művek sorát. 1878-1879-ben írta és Saint-Saënsnak ajánlotta a komponista. Különösen reprezentatív a zongora szólama, amely technikai igényessége révén olykor már koncertáló jelentőségű. Az első tételt lassú bevezetés indítja. Ez előbb azt a szenvedélyesen deklamáló témát mutatja be, amit az elsőhegedű a másik három vonóshangszer akkordikus kísérete mellett szólaltat meg, majd a zongora szólója és az erre szánt téma hangzik fel. E két anyagból szövődik a gyors főtétel bonyolult és konfliktusokban gazdag zenéje, amelynek során a lassú bevezetés több ízben idézetszerűen is visszatér. Folytatódik ez a súlyos mondanivaló a második tételben is, ahol az elsőhegedű kantábilis dallama és a zongora dúsan hangzó szólama között a másik három hangszer nem igen jut jelentékeny szerephez. A befejező harmadik tétel erőteljes gesztusai lassan bontakoznak ki abból a fojtott hangulatú ostinatóból, amely ...

Bár nem versenyművek, mint zenekarral kísért szólóhangszeres darabok, mégis a koncertek műfajába illeszkednek Beethoven hegedűrománcai, amelyeket 1802-ben komponált.  A két, felhőtlen, problémáktól mentes darab szomszédságában olyan műveket találunk, mint a II. szimfónia, az op. 31-es zongoraszonáták és az op. 30-as hegedűszonáták.  A G-dúr románc hegedűszólama főként a kettősfogások játékmódját aknázza ki, az F-dúr darabé simább vonalvezetésű melodika. Mindkét darab lírai karakterű, nyugodt tempójú, a zenekar szerepe a kíséretre korlátozódik. Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz

Az 1888-ban írt szimfónia ösztönzője Jean Paul, romantikus költő   A titán   című költeménye volt. E költeménynek megfelelően osztotta a zeneszerző művét két részre. Az első rész (az első két tétel) címe: "Az ifjúkor napjaiból, erények, gyümölcsök és tüskék." A második rész (harmadik és negyedik tétel) címe "Commedia umana". A szimfóniát 1889-ben Budapesten mutatták be a Filharmonikusok, Mahler vezényletével. A szimfónia vallomásszerűen személyes hangját azok az utalások teszik még hitelesebbé, amelyek az 1883-ban írt   Vándorlegény dalai -hoz fűződnek. E dalciklus természet-élményből fakadó, megkapóan egyszerű és a népdal kevésszavú drámai feszültségét hordozó hangulatvilága hatja át az első tételt, amely a német romantikusok jellegzetes vándorló kedvét és ugyanakkor az otthon iránt érzett nosztalgiáját fejezi ki. A második tétel vaskos humorú scherzója a szilaj népi mulatságok remekmívű szimfonikus ábrázolása, amit hatásosan egészít ki az álmodozó hang...

Az estampie a 13-14. század világi (elsősorban hangszeres) zenéjének a sequentiához és laihoz hasonló folytonos ismétlésen alapuló formája. Az estampie több punctumból (a sequentia azonos dallamra énekelt sorpárjainak megfelelő szakaszokból), és minden punctum két részből áll. A részek kezdete azonos, a vége nyitott, illetve zárt. A punctumok sora után új záródallam következhet, amely zenei refrén vagy rím szerepét töltheti be.  J. de Grocheo 1300 körül megkülönbözteti az estampie-t a rövidebb ductiától és a notától. Fennmaradt: 18 egyszólamú estampie a párizsi Bibl. Nat. fr. 844 jelzetű kézirat 1400-as évek elejéről származó függelékében, 3 kétszólamú écossaise   a londoni Brit. Mus. Harleian 978   jelzetű 13. századi kéziratában, 8 egyszólamú écossaise, köztük a   Lamento di Tristano   a Lo olasz trecento kéziratban, valamint 19 estampie feliratú szöveg, dallam nélkül, az oxfordi Bodleian Library Douce 308   jelzetű, korai 14. századi kéziratában. ...

A saltarello (kis ugrás) a 14. század óta ismert gyors mozgású, hármas ütemű olasz tánc, mely mely néptáncként alaplépéseiben mindmáig fennmaradt. Legkorábbi példái a   Lo -ban találhatók. A 15. századtól kezdve a saltarello utótánc jellegű lesz, így a basse danse, később a passamezzo és a pavane utótánca, többnyire az előtánc ritmikai variánsa. A saltarello emellett önálló táncként is előfordul. A gagliardától alighanem csak az ugrás magassága különbözteti meg, következtetésképpen sok forrás ez utóbbit saltarellonak nevezi. Mindkét tánc a 16. században érte el legnagyobb népszerűségét. Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon