KomolyZene

A motetta 1200 körül a Notre-Dame korszakában jelent meg (előzményei a Saint-Martial repertoárjában), kezdettől a többszólamú vokális zene egyik központi műfaja. A motetus szó feltehetőleg az ófrancia motet latinosított formája, amely az ófrancia mot (= szó, vers, strófa) származéka, zenei tárgyú írásokban legkorábban 1240 körül fordul elő. A motetta eredendően a középkori tropizálás eljárásából származik, discantus-szakaszok felső szólamait utólag szillabikus ritmikus latin (később túlnyomórészt francia) szövegekkel látták el. Pl. a W kézirat clausula-faszcikulusainak 102 clausulájából 30 bizonyíthatóan motettaként élt tovább. A felső szólamok szövege tartalmilag rendszerint az alsó szólam (cantus, később tenor) gregorián-melizmáinak szavaihoz kapcsolódott. Amennyiben a felső szólamok azonos szöveget szillabikusan adnak elő, akkor a felső szólamok együttese a conductushoz (latin dal strófikus szöveggel) hasonló. Valószínű, hogy a szöveggel ellátott clausulát kezdetben tropusként...

A passacaglia (értelme: muzsikáló zenekar utcai felvonulása) a 16. századi gitárzene közvetítésével Itáliába került spanyol tánc. A legrégibb passacaglia Itáliában Girolamo Montesardo gitártabulatúrájában található (Passacaglie o ritornelli, 1606): az F B C F pillérhangokra épülő periódus, 20-nál több variációval. A fokoknak ez a rendje, a páratlan ütem, valamint az ostinato struktúra a korai passacaglia egészére jellemző marad. Montesardo címadásában jelzett passacagliák vagy ritornellek áriák és táncok elő-, köz- és utójátékaként, hangszeres színpadi zenében entrée-k kíséretéül szolgáltak. Így Perinél ( Le varie musiche ) egy négystrófás áriába a következő basszusra épülő két olyan passacaglia illeszkedik, amely transzponálva, magában az áriában is visszatér. Az ilyen passacagliát gyakran nem is írták le pontosan, hanem rögtönözték. Frescobaldinál egy passacaglia ritornellként és áriastrófát alátámasztó ostinato basszusként egyaránt szerepel. Táncdarabokkal összefüggésben i...

A humoreszk J. Paul nyomán az ábrándozás és a tréfa szerencsés ötvözete, legalábbis így nevezte R. Schumann több részes, ellentétes hangulatokat váltogató op. 20-as zongoradarabját és az op. 88-as Fantasiestücke zongoratriók másodikját. Különböző karakterű zongoradarabok elnevezéseként átvette például Heller, Grieg,   Dvořák és Reger. Loewe 5 humoreszket írt férfikarra, Humperdinck egy humoreszket zenekarra. Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

A novellette elsőként Schumann által alkalmazott elnevezés, kötetlen formájú karakterdarab, amelynek témái - a zeneszerző jellemzése szerint - nagyobb, összefüggő, kalandos történetek. A novellette elnevezésnél Scumann Clara Novello énekesnő nevére gondolt, akinek ugyanaz volt a keresztneve, mint menyasszonyának, Clara Wiecknek, csakhogy a "Wiecknetten" szerinte nem hangzott elég jól. Későbbi zeneszerzőknél a novellette cím a darabok elbeszélő, novellisztikus jellegét hangsúlyozza, és - mint a karakterdarab-címek túlnyomó része - formai szempontból kötetlen. Példának hozhatók fel Gade, Reinecke, Glazunov vagy Poulenc novellette műve. Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

A ballada műfajelnevezésként mondai tartalmú elbeszélő költeményt jelöl. A skót Thomas Percy kiadásában 1765-ben megjelent Reliquies of Ancient Engl. Poetry gyűjteménynépballadái hatással voltak Herder és mások népdalgyűjtő- és kiadó törekvéseire. A népdalkincsben a középkor óta gyakoriak a balladaszerű dalok, virágkoruk a 15-16. század. A művésziesebb románctól népi hangvétele különbözteti meg, Goethe az elsők között gyűjtött balladákat. A Sturm und Drang kedvelte az ijesztő, lovagi témájú balladákat, legismertebb Brüger Lenoréja. Ennek az újabb balladának a zenei formája a strofikus dalból ered, majd az operajelenet és a melodráma bizonyos elemeit vette át (betoldott recitativók, indulók), gyakran hangulatfestő zongorakísérettel, vezérmotívumokkal. A késő 18. és a 19. század legjelentősebb ballada szerzői Zumsteeg, Neefe, Loewe, Schubert, Schumann, Brahms, H. Wolf. Ismert operai balladák: Senta balladája Wagner A bolygó hollandijából és Varlaam balladája Muszorgszkij Borisz G...

A versenymű (koncert) a 18. század vége óta többnyire háromtételes mű szólóhangszerre (szólóhangszerekre) és zenekarra, többnyire a szonáta-tételciklus formájában (kettősverseny, hármasverseny, négyesverseny, sinfonia concertante). Ha egytételes mű, akkor Konzertstücknek, hangversenydarabnak nevezik. Az újabb szólókoncertek közül legtöbb és legjelentősebb a hegedűverseny és a zongoraverseny. A koncert a 18. század második felében alakult ki a concertóból és a concerto grossóból, tulajdonképpen az I. tétel ritornellformájának a szonátaformához való közelítése révén. Ennek a fejlődésnek maradványa még a 19. században is a nyitótétel tutti- és szóló-expozícióból álló kettős expozíciója. A 19. századi brillante és virtuosokoncertet a szólóhangszer és a zenekari tutti merev szembeállítása jellemzi. A szimfonikus koncertben a határok elmosódnak, mert egyrészt a szólóhangszer a zenekar obligát tagja, másrészt a zenekari szólisták a tulajdonképpeni szólóval duettet játszanak. A zenes...

A battaglia csatát vagy harci felvonulást megjelenítő (hangfestő) zene. Kedvelt téma volt a sárkánnyal folytatott harc (Lully,   Cadmus , Mozart,   Varázsfuvola , Wagner,   Siegfried ) és a nemek szerelmi harca (Monteverdi,   Combattimento di Tancredi e Clorinda , Wagner,   Tannhäuser   és   Parsifal ). Ismert vokális battaglia Janoquin   La guerra   chansonja az 1515-ös marignanói csatáról, amely sok utánzóra talált. A lepantói tengeri csata győzelmi ünnepe alkalmából A. Gabrieli vittoria-kiáltásokkal záruló, kétkórusos battagliát komponált, Monteverdi   Canti guerrini t   Mancinus   Schlacht für Sievershausen t, Demantinus   Tympanum militaré t. Hangszeres battagliát írt tulajdonképpen Byrd (virginálra), Sweelinck, Frescobaldi, Couperin. Dávid és Góliát harcát ábrázolta Kuhnau a   Biblische Historien   1. csembalószonátájában. Gyakran fordul elő battaglia operákban (Verdi,   A végzet hatalma , R. ...

A fúga jelentése a 14. századtól kánon, a 15. századtól imitáció is, a 17-18. század óta: szigorúan lineáris szerkesztésű mű, jellegzetes, valamennyi szólamon végigvándorló témával, egymás után belépőszólamainak mindegyike következetesen a témával kezdődik. Legrégibb jelentéstartalmáról Lüttichi Jakab mellett elsősorban kánon-utasítások tanúskodnak (például Ciconiánál, Dufaynél, Ockeghemnél, a   Missa ad fugam   cím Josquin Desprez, Palestrina és mások kánonmiséinél), valamint az 1500 előtti zeneszerzéstanok. Itt a fúga ismertetőjele "a szólamok azonossága", de Ramos de Pareja (1482) a konszonanciák kedvéért "eltéréssel"(dissimilitudo) is számol. Zarlino(1558) az imitációs stílus terjedésével elmosódó műszavakat hosszú időre mértékadóan újra meghatározza: a fúga hangközlépéseiben szigorúan azonos utánzás, prím, kvart, kvint vagy oktáv távolságban. Imitációról akkor beszélünk, ha a hangközök eltérései (például egészhang helyett félhanglépés) elkerülhetetlenek. A ...

A farandole nagyon régi, de még ma is élő, 6/8-os ütemű, dél-francia-provanszál tánc. Kígyózva és csigavonalban haladó füzértánc, egyetlen játékos kíséri egykezes furulyával és tamburinnal. Farandole előfordul többek között Gounod-nál (Mireille) és Bizet-nél (Az arles-i lány). Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon Vissza a műfajok listájához.

A moment musical (zenei pillanat) hangszeres karakterdarab. A moment musical név először Schubert 6 zongoradarabjával (op. 94, D 780) kapcsolatban tűnt fel, melyek 1828-ban Momens Musicals címmel jelentek meg. Ez a cím valószínűleg a bécsi kiadótól, Leidesdorftól származik, aki évekkel korábban saját műveit Momens mélancholiques-ként jelentette meg. Példák még: Rachmaninov, Moments musicaux (op. 16), Klebe, Moments musicaux (op. 19). Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

A toronyzene olyan kompozíció, mely a toronyból "lefúvásra" (németül Abblasen) készültek, vagy használatosak. A 16. századi Németországban elterjedt szokás volt, hogy a toronyőrök, később a városi zenészek meghatározott órákban és alkalmakkor (az idő jelzésére, áhítat ébresztésére stb.) a város, templom vagy kastély tornyából szignál- és fanfárjeleket, később korálokat, táncokat, "toronyszonátákat" adtak elő hangszereiken (cink, trombita, harsona stb.) A legrégebbről fennmaradt toronyzenék közé tartozik J. Pezel   Hora decima ...   (1670) és   Fünff-stimmigte blasende Music   (1685) című gyűjteménye. Johann Gottfried Reiche sorozata:   Vier und zwantzig neue Quatricinia , 1696-ban jelent meg, ezt Johann Georg Christian Störl hat szonátája követte cinkre (cornetto) és három harsonára. Fr. Schneider 1803-ban négy szonátát komponált (2 trombita és 3 harsona) a zittaui városi muzsikusoknak. A hagyomány helyenként a 19. század közepéig fennmarad. Forrás: B...

A hangversenydarab (németül Konzertstück) a 18. század végétől egytételes szólókoncert vagy zenekar nélküli, de koncertszerű előadásra szánt nagyobb kompozíció (Chopin,   Allegro de concert , Schumann,   Concert sans orchestre   című szonáta). Szabályos vagy rövidített szonátaforma (Schumann   Concertstück   4 kürtre és zenekarra, zongoraversenyének első tételét Fantasie címmel eredetileg hangversenydarabnak szánta) vagy egy tételbe tömörített szonáta-tételciklus mellett hangversenydarabként alkalmazott formák: rondó (Mozart), variáció (Chopin), táncok (Chopin,   Krakowiak ), karakterdarabok, pl. románc (Beethoven) és capriccio (Mendelssohn,   Capriccio brillant ), szabad programzenei formák (Weber, Konzertstück). Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

A kettős zenekar a zenekar kettőskórus-technikának (coro spezzato) megfelelő osztása egy fő- és egy távoli zenekarra, az utóbbi echo funkciójú és szolisztikus összeállítású is lehet. Először G. Gabrieli alkalmazta. Példák: Vivaldi,   Concerto in due chori , J. Chr. Bach, 3 szimfónia kettős zenekarra, C. Stamitz,   Divertimento a due chori   (Das Echo bey Saarlouis), Gluck, az   Echo et Narcisse   nyitánya, Kaminski, Concerto grosso 2 zenekarra. Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon Vissza a műfajok listájához.

A kettősverseny két szólóhangszerre és zenekarra írt versenymű, mint például Mozart, K. 299 C-dúr, vagy Brahms, op. 102 a-moll kettősverseny. A hármasverseny három szólóhangszerre és zenekarra írt versenymű, mint például J. S. Bach, a-moll koncert (BWV 1044), vagy Beethoven, Hármasverseny (op. 56). A 18. század végi hármasversenyek a   sinfonia concertante   műfajához tartoznak. A négyesverseny négy szólóhangszerre és zenekarra írt mű, mint például Vivaldi, op. 3, no.10, Bach, BWV 1065, Spohr, op. 131. A 18. század második felétől sinfonia concertante néven fut. Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

A polonéz lengyel eredetű tánc, illetve ebből származó, tánctól függetlenedett hangszeres darab. A többnyire páros ütemű, mérsékelt tempójú páros lépőtánc a lengyel gyakorlatban máig él, különböző elnevezésekkel (például chodzony "járótánc", pieszy "lépőtánc"). A 16. században keletkezett, elterjedtségét számos fönnmaradt táncdallam bizonyítja. A népies lépőtánc mellett a polonéz már a 17. században Lengyelország határain túl is használatos udvari tánc, ma is táncrendezvények kedvelt nyitó száma. A stilizált, nem táncolt hangszeres polonéz a 17. század óta kimutatható. Eleinte nehezen megkülönböztethető az általában "lengyel tánc"-nak nevezett daraboktól. Az eredeti lépőtáncnak megfelelően kezdetben páros ütemű tánc. Később, eleinte szórványosan, majd mind gyakrabban utótánccal társult (proportio), amely a 18. század elején a 3/4-es ütemű, erősen hangsúlyos teljes ütemmel induló, közismert ritmusú polonézzé önállósult. A hangszeres polonéz zene javar...

A sinfonia concertante főként a 18. század második felében kedvelt, többnyire háromtételes műfaj, koncertáló szólóhangszerekre és zenekarra. Összeállítása a concerto grosso mintáját követi, formai szempontból és feldolgozási módját tekintve a szólóversenyművel (koncert) rokon. A 18. századból sok mű maradt ránk, melyek a sinfonia concertante műfajához sorolhatók (mindenekelőtt szolisztikus fúvósszólamokkal), concerto (ritkábban concertino) vagy Duo en concert címmel. A 19. század folyamán mind a régebbi, mind az újabb keletű művekre a szabatosabb kettős-, hármas-, négyesverseny megjelölés jutott érvényre, a sinfonia concertante megnevezés csak a hangversenyrepertoár néhány darabjánál maradt meg (pl. Mozart, K.364). Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon Vissza a műfajok listájához.

A piva egy tánc, mely lépésrendje a 15. századi források alapján a bassa danza lépéseinél kétszer gyorsabb volt, és így kora leggyorsabb tánca lehetett. Giovanni Ambrogio Dalza   Intabolatura de lauto Libro quattro   c. 16. századi gyűjteményében 12/8-os tánc, hétszer variációs szerkesztésű pavana - saltarello - piva egymásutánban. A proportio dupla lejegyzésmódja arra enged következtetni, hogy a piva a 16. században is kétszer gyorsabb volt az alaplüktetés tempójánál. Händel a Messiás karácsonyi pásztorjelenetét dudabasszus fölötti siciliano-ritmusú pifa megszólalásával ábrázolja. Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

A bourrée a rigaudonhoz hasonló francia körtánc. 4/4-es (4/8-os) metrumú, negyed felütéssel, a 2. és 3. negyed gyakori szinkópájával. Rousseau (1768) kimutatja a bourrée auvergne-i eredetét, ahol pantomimikus népi táncként kb. 1550 óta ismerhették. Először kettős sorokban, majd nyílt párostáncként járták, 3/8-os ütemben felütéssel, duda- vagy tekerőlant kísérettel. Auvergne-en kívül Franciaország különböző vidékein más-más páros és hármas ütemekben ismert. A francia udvarba 1565-ben jutott el, és 1650 körül vált társastánccá. Az énekelt bourrée (nyomtatásban 1615-ben először) a Ballet de courban közvetlenül az air után következik. A stilizált bourrée a 17. század végén érte el virágkorát. Az első pontosabb lépésleírás Feuillet-től származik (1700). Lully révén a bourrée 1655-ben bejutott a balettbe ( Ballet des plaisirs ). 1677-ben az operába ( Isis ), majd egyre gyakrabban jelent meg szvitekben és francia nyitányokban is. Lully, Rameau, Purcell és Händel révén Európa-szerte elte...

A rigaudon a 17. század óta ismert, még a 19. században is táncolt, valószínűleg provence-i eredetű tánc. Jellegzetességei a felütéssel induló alla breve ütem, gyors mozgás és három, általában nyolcütemes repríz sorozata, melyek közül a triónak is nevezett harmadik jellegében a visszatérő első reprízzel kontrasztál. Első műzenei példája Lully,   Acis és Galatea , prológus (1686). Bekerült a rigaudon a balettbe (Delande, Campra, Rameau) és szvitbe is (Muffat, Fischer, később Grieg és Ravel). Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

A passepied francia körtánc, a tradíciók szerint Észak-Bretagne-ban honos. Először 1548-ban említik, hamarosan udvari tánccá lett. 1567-ben IX. Károly francia király Blois-ba utazott, hogy ott megtanulja a bretagne-i passepied-t. Praetorius szerint a név onnan ered, hogy "egyik láb a másikat keresztezve dobbant vagy lép". Az udvari passepied páratlan ütemű (3/4 vagy 3/8, nyolcadfelütéssel), az ütempárokban gyakori ingadozással a 2 x 3/4 és 3 x 2/4 között. Brossard jellemzése szerint "nagyon gyors és nagyon vidám mozgású menuet". A 18. század közepe táján a passepied eltűnt a báltermekből. A hangszeres szvitekbe nem állandó tánctételként rendszerint a Sarabande és Gigue közé iktatták, így például Fischer, Couperin, Telemann és Bach. Operában Lully, Campra, Rameau és Gluck alkalmazta. Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Az écossaise hármas ütemű skót népi tánc, a country dance egyik fajtája. Franciaországban 1700 körül anglaise néven gyors páros ütemű (2/4) tánccá alakult át. Ilyen écossaiseket írt többek között Beethoven, Schubert (op. 18, 33, 67) és Chopin (op. 72). Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon Vissza a műfajok listájához.

A vaudeville eredetileg Párizsban az olasz komédiások rögtönzéseibe kb. 1640 óta beiktatott népszerű dalok, később maguk a darabok is. Ezek vezettek később, a Téatre de la Foire-ban bemutatott vaudeville-eken keresztül az opéra comique-hoz. Az elnevezés valószínűleg a vau(x) de Vire-ből származott, így nevezték a Vire-ből származó normandiai költő, Basselin népszerű szatirikus költeményeit. Elképzelhető a vaulx (illetve voix) de ville-ből való származtatás is (= a város hangja). Így hívták a 16. század második felében a francia chanson később airnek nevezett típusát, melyre a strofikus felépítés, szillabikus deklamáció, akkordikus szerkesztés és a felső szólamban elhelyezett fődallam jellemző. A mindannyiszor újraszövegezett vaudeville zenei forrásai népszerű dalok, mindenekelőtt azonban Lully korának operája és comédie ballet-je voltak. Ez a gyakorlat 1750 utánig fennmaradt az opéra comique-ban (pl. Favart-nál), ezért opéra en vaudeville vagy comédie-vaudeville néven is említik....