A versenymű (koncert) a 18. század vége óta többnyire
háromtételes mű szólóhangszerre (szólóhangszerekre) és zenekarra, többnyire a
szonáta-tételciklus formájában (kettősverseny, hármasverseny, négyesverseny,
sinfonia concertante). Ha egytételes mű, akkor Konzertstücknek,
hangversenydarabnak nevezik. Az újabb szólókoncertek közül legtöbb és
legjelentősebb a hegedűverseny és a zongoraverseny.
A koncert a 18. század második felében alakult ki a concertóból
és a concerto grossóból, tulajdonképpen az I. tétel ritornellformájának a
szonátaformához való közelítése révén. Ennek a fejlődésnek maradványa még a 19.
században is a nyitótétel tutti- és szóló-expozícióból álló kettős expozíciója.
A 19. századi brillante és virtuosokoncertet a szólóhangszer és a zenekari
tutti merev szembeállítása jellemzi.
A szimfonikus koncertben a határok elmosódnak, mert egyrészt a
szólóhangszer a zenekar obligát tagja, másrészt a zenekari szólisták a
tulajdonképpeni szólóval duettet játszanak. A zeneszerzői integráció jegyében
fogant az egyre inkább megkomponált, gyakran tematikus anyagot feldolgozó
kadencia is.
A romantikus koncertet jellemzi továbbá egyrészt a tételek egy
tétellé egyesítése és a monotematikus szerkesztés (Liszt), a tételkarakterek
megőrzésével, másrészt scherzóval négytételessé bővített koncertforma (Litolff,
Brahms).
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon