Ugrás a fő tartalomra

Polonéz

A polonéz lengyel eredetű tánc, illetve ebből származó, tánctól függetlenedett hangszeres darab. A többnyire páros ütemű, mérsékelt tempójú páros lépőtánc a lengyel gyakorlatban máig él, különböző elnevezésekkel (például chodzony "járótánc", pieszy "lépőtánc"). A 16. században keletkezett, elterjedtségét számos fönnmaradt táncdallam bizonyítja. A népies lépőtánc mellett a polonéz már a 17. században Lengyelország határain túl is használatos udvari tánc, ma is táncrendezvények kedvelt nyitó száma.


A stilizált, nem táncolt hangszeres polonéz a 17. század óta kimutatható. Eleinte nehezen megkülönböztethető az általában "lengyel tánc"-nak nevezett daraboktól. Az eredeti lépőtáncnak megfelelően kezdetben páros ütemű tánc. Később, eleinte szórványosan, majd mind gyakrabban utótánccal társult (proportio), amely a 18. század elején a 3/4-es ütemű, erősen hangsúlyos teljes ütemmel induló, közismert ritmusú polonézzé önállósult. A hangszeres polonéz zene javarészt Lengyelországon kívül, elsősorban a svéd, német és francia zenében alakul ki, többek között Couperin, Telemann, Händel, W. Fr. Bach, Kirnberger és Schobert polonézeiben. Közismert polonéz J. S. Bach E-dúr BWV 817 francia szvitjének tétele.


A 18. század folyamán Lengyelországba visszakerült polonéz különösen a század vége felé virágzott, amihez nagymértékben hozzájárult Michal Kleofas Oginski Európa-szerte ismert több mint 20 programatikus című (Les adieux, Toten-polonéz) szentimentális, melankolikus zongora polonéze, valamint Józef Kozlowski művei (zongora polonézek mellett mintegy 70 zenekari polonéz és továbbiak kórusra és zenekarra).


Beethoven (Szerenád op. 8, Hármasverseny op. 56 finálé, Polonéz op. 89), Weber (op. 21, Polacca brillante op. 72), Schubert (op. 75, op. 61) polonézei után Chopin polonézei a műfaj csúcsát jelentik. Fontos mintái Oginski polonézei, valamint tanárai, Adalbert Zywny és J. Elsner darabjai. A Chopin-polonézek sikeréhez nagyban hozzájárult az 1830/31-es felkelés nyomán a lengyelek iránt Nyugat-Európában támadt lelkesedés is. Mellettük-utánuk többek között Schumann, Liszt, R. Wagner gazdagította a polonéz-repertoárt.


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...

Darius Milhaud: Scaramouche - szvit két zongorára, op. 165/b

Az 1937-es párizsi Világkiállítás alkalmára készült kompozícióról így ír szerzője önéletrajzi visszaemlékezéseiben (i. m. 207. 1): „… Ez idő tájt írtam azt a zongoradarabot, amellyel nagyon sok bajom volt, míg elkészült: Ida Jankelevitch és Marcelle Meyer számára egy kétzongorás szvitet. Átvettem néhány elemet két színpadi zeném partitúrájából és ezt az elegyet Scaramouche -nak neveztem el. Deiss nyomban ki akarta adatni… Én azonban élénken lebeszéltem; ,Senki nem fogja játszani', ám kiadómnak igen különös természete volt és csak azt adta ki, amit szeretett. A Scaramouche történetesen tetszett neki és jónak tartotta. A jövő őt igazolta. Miközben a kottapapírt általában nehéz volt eladni, ebből több kiadás jelent meg…” Scaramouche, akinek nevét Milhaud a kétzongorás szvit címében örökítette meg, eredeti nevén Fiorelli nápolyi színész volt, aki 1694-ben halt meg. Az első tétel motorikus mozgását sajátságos ritmikai lüktetés kíséri végig. A második tétel dalformában írt lír...

Madrigál

A madrigál olasz eredetű lírai-zenei formák Észak-Itáliában a 14. század kezdete óta kimutatható elnevezése. A madrigál költeményben elbeszélt szerelmi élmény gyakran pasztorális természeti képhez kapcsolódik, de hordozhat (olykor allegorikus formába öntött) didaktikus, szatirikus, politikai tartalmakat is. Formai felépítésének változékonysága miatt a madrigál nem tartozott az olasz költészet emelkedett stílusához. Egyszerűségéről és mesterkéletlenségéről volt ismert. Csak a 14. század közepén, Petrarca, Soldanieri és Sacchetti költészete révén vált ez az elsősorban megzenésítésre szánt versforma valódi irodalmi műfajjá. Alaptípusa szerint a trecento madrigál két (vagy több) terzettóból (háromsoros strófából) állt (zeneileg A rész), amelyet többnyire kétsoros záró coppia követett (ritornellónak nevezett B rész). A verssorok hét- vagy tizenegy szótagosak. A madrigál kezdettől fogva többszólamú, eleinte két-, később háromszólamú szolisztikus műfaj. A legkorábbi forrás, a Code...