Ugrás a fő tartalomra

Passacaglia

Szerző:
A passacaglia (értelme: muzsikáló zenekar utcai felvonulása) a 16. századi gitárzene közvetítésével Itáliába került spanyol tánc. A legrégibb passacaglia Itáliában Girolamo Montesardo gitártabulatúrájában található (Passacaglie o ritornelli, 1606): az F B C F pillérhangokra épülő periódus, 20-nál több variációval. A fokoknak ez a rendje, a páratlan ütem, valamint az ostinato struktúra a korai passacaglia egészére jellemző marad.

Montesardo címadásában jelzett passacagliák vagy ritornellek áriák és táncok elő-, köz- és utójátékaként, hangszeres színpadi zenében entrée-k kíséretéül szolgáltak. Így Perinél (Le varie musiche) egy négystrófás áriába a következő basszusra épülő két olyan passacaglia illeszkedik, amely transzponálva, magában az áriában is visszatér. Az ilyen passacagliát gyakran nem is írták le pontosan, hanem rögtönözték.


Frescobaldinál egy passacaglia ritornellként és áriastrófát alátámasztó ostinato basszusként egyaránt szerepel. Táncdarabokkal összefüggésben is előfordulnak passacagliák (például Sarabanda con passacagli). A gitártabulatúrákban 1660-ig olyan passacagliák is előfordulnak, amelyek valamennyi hangnemet bejáró, azonos felépítésű modellekként a játékosok variálásának alapjául szolgálnak (például Passacagli per tutte le lettere dell' alfabeto).


A francia gitárzenében már a 17. század első felében használatos passacagliát XIV. Lajos udvarában lassú szólótáncként ismerték. Az énekelt és táncolt passacaglia példáját adja Lully Acis et Galatée operájának harmadik felvonása. A 17. század végéig különbséget tettek a passacaglio semplice és a művészibb passacaglio passaggiato vagy diminuto között.

Az áriák és táncok elő-, köz és utójátékaként alkalmazott passacaglia mellett a passacaglia önálló ostinato-sorok alakjában is virágzott. Önálló hangszeres darabként a passacaglia valójában csak 1650 után terjedt el (1655 körül Marini, később Pachelbel, Buxtehude, J. S. Bach, Händel). Zérótételként a szvitbe (Frescobaldi, Toccate e partite), majd a triószonátába is beillesztették. A 17. század második felében tűnt fel az alaphangról ereszkedő tetrachord mint passacaglia-basszus. Híres J. S. Bach c-moll orgona-passacagliája, basszustémájának első része André Raison egy Christe-tételéből származik.


Mattheson (1739) szerint a passacaglia inkább a moll-, a chaconne inkább a dúr hangnemeket kedveli. A két forma közti tempókülönbségre vonatkozóan Matthesonnal szemben általában érvényes, hogy a passacaglia "rendszerint lassúbb, mint a chaconne". A nem mindig egyértelműen elhatárolásra utalnak a Chaconne ou Passacaille vagy Passacaille ou Chaconne címek. A continuo-generálbasszus korszak végével a passacaglia-komponálás története is lezárul. Az újabb zene ismét sokféleképp alkalmazza a passacaglia ostinatotechnikát.


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Vissza a műfajok listájához.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Szerző:
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m...
További információk

Szimfonikus költemény

Szerző:
A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki 1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette. A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét. Szűkebb értelemben a szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány, elsősorban Beethoven drámai nyitányai. 1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit. A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a "szimfonikus költő" hivat...
További információk