Ugrás a fő tartalomra

Passacaglia

Szerző:
A passacaglia (értelme: muzsikáló zenekar utcai felvonulása) a 16. századi gitárzene közvetítésével Itáliába került spanyol tánc. A legrégibb passacaglia Itáliában Girolamo Montesardo gitártabulatúrájában található (Passacaglie o ritornelli, 1606): az F B C F pillérhangokra épülő periódus, 20-nál több variációval. A fokoknak ez a rendje, a páratlan ütem, valamint az ostinato struktúra a korai passacaglia egészére jellemző marad.

Montesardo címadásában jelzett passacagliák vagy ritornellek áriák és táncok elő-, köz- és utójátékaként, hangszeres színpadi zenében entrée-k kíséretéül szolgáltak. Így Perinél (Le varie musiche) egy négystrófás áriába a következő basszusra épülő két olyan passacaglia illeszkedik, amely transzponálva, magában az áriában is visszatér. Az ilyen passacagliát gyakran nem is írták le pontosan, hanem rögtönözték.


Frescobaldinál egy passacaglia ritornellként és áriastrófát alátámasztó ostinato basszusként egyaránt szerepel. Táncdarabokkal összefüggésben is előfordulnak passacagliák (például Sarabanda con passacagli). A gitártabulatúrákban 1660-ig olyan passacagliák is előfordulnak, amelyek valamennyi hangnemet bejáró, azonos felépítésű modellekként a játékosok variálásának alapjául szolgálnak (például Passacagli per tutte le lettere dell' alfabeto).


A francia gitárzenében már a 17. század első felében használatos passacagliát XIV. Lajos udvarában lassú szólótáncként ismerték. Az énekelt és táncolt passacaglia példáját adja Lully Acis et Galatée operájának harmadik felvonása. A 17. század végéig különbséget tettek a passacaglio semplice és a művészibb passacaglio passaggiato vagy diminuto között.

Az áriák és táncok elő-, köz és utójátékaként alkalmazott passacaglia mellett a passacaglia önálló ostinato-sorok alakjában is virágzott. Önálló hangszeres darabként a passacaglia valójában csak 1650 után terjedt el (1655 körül Marini, később Pachelbel, Buxtehude, J. S. Bach, Händel). Zérótételként a szvitbe (Frescobaldi, Toccate e partite), majd a triószonátába is beillesztették. A 17. század második felében tűnt fel az alaphangról ereszkedő tetrachord mint passacaglia-basszus. Híres J. S. Bach c-moll orgona-passacagliája, basszustémájának első része André Raison egy Christe-tételéből származik.


Mattheson (1739) szerint a passacaglia inkább a moll-, a chaconne inkább a dúr hangnemeket kedveli. A két forma közti tempókülönbségre vonatkozóan Matthesonnal szemben általában érvényes, hogy a passacaglia "rendszerint lassúbb, mint a chaconne". A nem mindig egyértelműen elhatárolásra utalnak a Chaconne ou Passacaille vagy Passacaille ou Chaconne címek. A continuo-generálbasszus korszak végével a passacaglia-komponálás története is lezárul. Az újabb zene ismét sokféleképp alkalmazza a passacaglia ostinatotechnikát.


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Vissza a műfajok listájához.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Darius Milhaud: Scaramouche - szvit két zongorára, op. 165/b

Szerző:
Az 1937-es párizsi Világkiállítás alkalmára készült kompozícióról így ír szerzője önéletrajzi visszaemlékezéseiben (i. m. 207. 1): „… Ez idő tájt írtam azt a zongoradarabot, amellyel nagyon sok bajom volt, míg elkészült: Ida Jankelevitch és Marcelle Meyer számára egy kétzongorás szvitet. Átvettem néhány elemet két színpadi zeném partitúrájából és ezt az elegyet Scaramouche -nak neveztem el. Deiss nyomban ki akarta adatni… Én azonban élénken lebeszéltem; ,Senki nem fogja játszani', ám kiadómnak igen különös természete volt és csak azt adta ki, amit szeretett. A Scaramouche történetesen tetszett neki és jónak tartotta. A jövő őt igazolta. Miközben a kottapapírt általában nehéz volt eladni, ebből több kiadás jelent meg…” Scaramouche, akinek nevét Milhaud a kétzongorás szvit címében örökítette meg, eredeti nevén Fiorelli nápolyi színész volt, aki 1694-ben halt meg. Az első tétel motorikus mozgását sajátságos ritmikai lüktetés kíséri végig. A második tétel dalformában írt lír...
További információk

Ludwig van Beethoven: István király és Athén romjai

Szerző:
Ludwig van Beethoven (1770-1827): István király, op. 117, és Athén romjai op. 113 „István király, vagy Magyarország első jótevője” — címet kapta Kotzebue-nak az ünnepi megnyitó jelenete, amelyet 1812 februárjában az újonnan felavatott pesti színházban előadtak. A darabhoz — akárcsak az Athén romjai c. Kotzebue-játékhoz — Beethoven írt zenét, nyitányt és kilenc, kórusokkal kombinált tételt. A munkát 1811 őszén végezte el Teplitz-fürdőn, ahol több alkalommal is üdült. A kísérőzenéből ma főként a javarészt verbunkos-témákra épült nyitányt ismerik. Ezt lassú bevezetés indítja, majd lendületes iramú főrész következik, amelyben felismerhetjük a IX. szimfónia öröm-témájának korai változatát. A bevezető lassú zene a nyitány középső szakaszában és a befejezés során újból felhangzik. Kotzebue két ünnepi játékot írt a pesti színház felavatására: „István király, vagy Magyarország első jótevője” címmel előjátékot, és Athén romjai címmel utójátékot. Mindkett...
További információk