A 16. század kezdetétől a hangszeres darabok címe fantázia. A prelúdium, toccata, ricercar, capriccio és egyéb műfajokkal ellentétben a fantáziát formájában és műfajában a zeneszerzői kötöttségek lazulása, a formálás és invenció spontaneitása jellemzi, így az imrovizációhoz áll közel. A 16. század első felében a fantázia szinte kizárólag a lant- és vihuelajáték sajátja, az előjátékokkal és intonatiókkal szemben önálló előadási darab jellegét ölti. A tempómódosítások kívánatosak és szokásosak voltak a fantáziában. Itáliában a lantfantázia fő művelője Francesco da Milano, Franciaországban a mantovai A. da Rippa, G. de Morlay és J. Belin volt és mindkét országban működött az európai hírű Bakfark Bálint. A fantázia történetének új fejezete 1560 körül kezdődött, amikor Itáliában a régi ricercar néven új műfaj keletkezett, amely a szólóhangszeres zene szerkesztésbeli tarkaságától kontrapunktikus hajlamával, a motettától pedig monotematikus törekvésével tért el, és a lant helyett a p...
Ezt a művet Ravel — a G-dúr koncerttel egy időben — Paul Wittgenstein zongoraművész felkérésére írta, aki jobb karját az első világháborúban elvesztette. A bécsi bemutatón Wittgenstein játszotta a koncertet, 1931 novemberében, időközben azonban összekülönböztek a zeneszerzővel — állítólag bizonyos, a zongoraművész által javasolt változtatásokon —, és így Ravel a mű párizsi bemutatójára Jacques Février-t kérte fel. A darab egyetlen nagyszabású tételből áll, amely azonban három formarészre tagolódik: két lassú szakasz fog közre egy gyorsat. Karaktere alapjában különbözik a G-dúr versenyétől, erre maga Ravel is felhívta a figyelmet. Egyebekben így nyilatkozott a balkezes koncertről: „...Az ilyen jellegű műveknél az a lényeg, hogy ne a hangok laza szövedékének, hanem két kézre írott zongoraszólamnak benyomását keltsük. Ezért fordultam segítségért olyan stílushoz, amely közelebb áll a hagyományos koncert bizonyos értelemben impozáns stílusához. Ilyen értelemben megfo...