A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene
műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen
Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki
1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést
hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette.
A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző
válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz
ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a
programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét.Szűkebb értelemben a
szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány,
elsősorban Beethoven drámai nyitányai.
1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit.
A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene
megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a
"szimfonikus költő" hivatott. A szimfonikus költemény eszköze a
hangfestés megnövekedett lehetőségein kívül az a karakterizáló, erősen
asszociatív szimfonikus vénájú költői művészet, amelynek beszédes bizonyossággá
érlelése döntően Liszt érdeme. A szimfonikus költemény formai fejlődése a bécsi
klasszika szkémává merevedett formájának túlhaladását célozta egy költői eszme
megtermékenyítő ereje által.
R. Strauss, aki szimfonikus költeményeit többnyire
Tondichtungnak, hangkölteménynek nevezte, a Don Juanban a szonátaformát, a Till
Eulenspiegel vidám csínjeiben a rondóformát és a Don Quixotéban a variációs
formát tette a költői mondanivaló hordozójává. Liszten és Strausson kívül
szimfonikus költeményeket írt Smetana, Csajkovszkij, Saint-Saëns, C. Franck,
d'Indy, H. Wolf, Sibelius, Dvorák, Szkrjabin, Debussy, Schönberg, Bartók, Stravinsky
és O. Respighi.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon
