A variáció a hangzó anyag átalakításának alapelve egy meglévő
megváltoztatása értelmében, alkalmasint minden idők minden népénél. Meg kell
különböztetni a variálást mint technikát egy formán belül, továbbá egy mű
módosított előadását (variáló feldolgozását), végül a variáció-sorozatot mint
formát, mely állhat önállóan vagy egy nagyobb egész részeként.
Az egy formán belüli variálás fajtái: a középkorban pl. a
variáló color a módosított dallamismétlés értelmében. A barokkban kiváltképpen
a variatio, figura értelmében: "egy nagykotta helyett több kisebb siet
mindenféle menettel és ugrással a rákövetkező hanghoz". Az ária da capo
részében vagy a szonátaforma reprízében eszközölt változtatások is a formán
belüli variációk. A variációs művészettel érintkezik a fejlesztés, a tematikus
munka, a témaátalakítás (J. S. Bach, Musicalisches
Opfer és Kunst der Fuge), a vezérmotívum
alakváltása Wagnernél, és Mahler variánsképző technikája.
Variációs feldolgozásnak tekinthetők a dalszerkezetek kolorálás
és diminúció útján történő átdolgozása, a 15. és 16. század gyakran chansonon
alapuló paródiamiséi és az 1600 körüli Nuove musiche-időszak
madrigáljainak és áriáinak feljegyzésekben is rögzített kolorált formái.
Korai csúcspont Frescobaldi variáció-művészete,
amely - különösen tanítványa, Froberger nyomán - Dél- és Közép-Németországra is
kisugárzott, míg a spanyol diferenciák hagyománya, bizonyára közvetlenül A. de
Cabezon révén (aki 1554-56 II. Fülöp kíséretében Londonban járt) az
Erzsébet-kor angol virginalistáira hatott döntő módon. A virginalisták
rendkívül fejlett variációs technikája, valamint a németalföldi Sweelinck
munkássága nyomán nyomán fejlődött ki a közép- és északnémet kontrapunktikus
korálvariáció művészete, elsősorban Scheidt, Scheidemann, Weckmann, Buxtehude
és G. Böhm műveiben.
Bach variációs művei, elvei és elnevezései egyesítik az
olasz-délnémet strofikus basszus-, ostinato- és dalvariációt, a francia
clavecinisták felsőszólam-diminúciójú táncvariációit és a közép- és északnémet
korálvariációt. A partitában a részek egymásutánja egy és ugyanarra a
basszusmodellre épül, ami groundként vándorolhat is a szólamok között. Sokszor
partitának nevezik a korálvariációk sorozatát is, mivel egy dallamra épülnek.
A variációsorozatban (mint dallamtéma variációkkal), mely a késő
18. század óta különösen C. Ph. E. Bach, Haydn és Mozart ciklikus hangszeres
műveinek tételeként is előfordul, főleg Beethoven nyomán a fejlesztés-elv is megjelent:
a témát olyan karakterként értelmezik, amely a variációkban expresszív és
drámai módon átalakul. Schubertnél - aki a variált strofikus dal mestere - és
Mendelssohnnál a variáció inkább hangulatképek sorozata, a költői ihletésű
karakter-variáció viszont Schumann-nál érte el tetőpontját. Ő nem annyira a
témát, mint inkább annak motívumait alakította, és helyezte egyre újabb
megvilágításba, Brahms és Reger lényegében Beethoven szimfonikus
variációs-módját és Bach példáját követte.
A késői tonális zenében (pl. Debussy, Jeux) jelentkező folytonos variáció
(vagy "kidolgozás") a tizenkéthangú technikában alapelvvé válik. Az
atematikus kompozíciós-módban azonban a téma felismerhetősége megszűnik,
"a variáció elve önnön végéhez vezet ... amennyiben már az elemeknél, a
hangoknál és a hangközöknél működésbe lép".
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon