KomolyZene

A variáció a hangzó anyag átalakításának alapelve egy meglévő megváltoztatása értelmében, alkalmasint minden idők minden népénél. Meg kell különböztetni a variálást mint technikát egy formán belül, továbbá egy mű módosított előadását (variáló feldolgozását), végül a variáció-sorozatot mint formát, mely állhat önállóan vagy egy nagyobb egész részeként. Az egy formán belüli variálás fajtái: a középkorban pl. a variáló color a módosított dallamismétlés értelmében. A barokkban kiváltképpen a variatio, figura értelmében: "egy nagykotta helyett több kisebb siet mindenféle menettel és ugrással a rákövetkező hanghoz". Az ária da capo részében vagy a szonátaforma reprízében eszközölt változtatások is a formán belüli variációk. A variációs művészettel érintkezik a fejlesztés, a tematikus munka, a témaátalakítás (J. S. Bach,   Musicalisches Opfer   és   Kunst der Fuge ), a vezérmotívum alakváltása Wagnernél, és Mahler variánsképző technikája. Variációs feldolgozásnak tekint...

Edvard Grieg (1843-1907): Lírai darabok I-X. 1867-ben komponálta Grieg a Lírai darabok címmel összefoglalt nagyszabású sorozat első kötetét (op. 12). Az utolsó kötet (op. 71) 1901-ben keletkezett: a zeneszerzőnek tehát úgyszólván egész életművét behálózzák ezek a rövid zsánerképek, amelyek között olyan népszerű alkotások is találhatók, mint az Albumlap (op. 12 No. 7), a Pillangó (op. 42 No. 1), A tavaszhoz (op. 42 No. 6) vagy a Troldhaugeni nász (op. 65 No. 6).   Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz   Lírai darabok I-X. címmel összefoglalt kötetekből (1867-1901 között): I. kötet: (op. 12) 1867 Arietta (Arietta) (No. 1.) Vals (Keringő) (No. 2.) Vaegtersang (No. 3.) Alfedans (No. 4.) Folkevise (Népdal) No. 5.) Norsk (Norvég dal) (No. 6.) Album-leaf (Albumlap) (No. 7.) II. kötet: (Op. 38.) Voggevise (no. 1.) Folkevise (Népdal) (No. 2.) Melodie (Melódia) (No. 3.) Halling (Norvég tánc) (No. 4.) Springdans (Norvég tánc) (No. 5.) Elegie...

Mahler: Das Lied von der Erde - szimfónia alt- esetleg bariton- és tenorszólóra és nagyzenekarra (6 tétel: 3 alt- és 3 tenorszóló) A Dal a földről lényegében zenekari dalciklus; Mahler azonban szimfóniának nevezte. Hat tétele egy-egy kínai vers német átköltésének megzenésítése. Mahler a mű komponálása idején már súlyos beteg volt, gondolatvilágában a halál, az elmúlás, a búcsú uralkodott. A Dal a földről is mintegy búcsút mond, összefoglalja mindazt, ami Mahler számára a földet, az életet jelentette.  Az egész mű egyetlen három hangból álló motívumra épül, ez az a-g-e motívum pedig jellegzetesen pentaton fordulat; Mahler ezzel akarta szimbolizálni a versek kínai eredetét. 1. Bordal a földi nyomorúságról (Li Tai-po). Tenorszóló. Ostorcsapásként zúdul le a négy kürtön a dal alapmotívuma, amely természetesen magában foglalja a mű alaptémáját. Az egész dal erre az egyetlen témára épül, csak minden strófa végén szólal meg egy lefelé hanyatló, jellegzetes frázis, a vers ...

A concerto grosso (nagy együttes) egyrészt a szólistákkal (concertino) szemben álló nagyobb hangszercsoport (tutti, ripieno), mely felváltva játszik a concertinóval, másrészt olyan concerto, amely ezen a váltakozó játékon alapul. A concerto grosso kb. egyidejűleg keletkezett a szóló concertóval, a 17. század második harmadában, Észak Itáliában, többek között (egészen a 18. századig) a triószonáta előadásmódjaként, amelynek a hangszer-összeállítása (két hegedű, gordonka, basso continuo) megegyezett a concerto grosso eleinte tipikus concertino-összetételével. A concerto grosso előfutárai a canzonák, szonáták és sinfoniák duó- és tióepizódjai. A műfaj korai és teljesen kialakult darabja Stradella egy 1676-os concerto grossója, őt követték a bolognai és a modenai iskola tagjai. A concerto grosso elnevezést először Gregori alkalmazta (1698). A concerto grosso legnagyobb olasz mestere Corelli, Torelli és Vivaldi. Vivaldi háromtételes (gyors-lassú-gyors) formatípusa, hangszer-csoportosítás...

A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki 1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette. A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét. Szűkebb értelemben a szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány, elsősorban Beethoven drámai nyitányai. 1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit. A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a "szimfonikus költő" hivat...

Richard Specht, Strauss lelkes biográfusa szerint, ha egy földrengés elpusztítaná az Alpok csodálatos vidékét, Strauss szimfonikus költeménye hű képet adna e tájról, amelyet a kottalapok mindörökre megőriztek! A program — egy hegycsúcs megmászása, és az út visszafelé viharban — ezúttal csak a formai keretet nyújtja a tisztán zenei koncepcióhoz.  Az eseménysor a következő: Éjjel (a bevezetés első része). A hegyek körvonalai komoran bontakoznak ki a sötét háttérből, amit a pozanok és a basszustubák mély hangszíne érzékeltet. Napfelkelte (a bevezetés második része); A hegymászás a vándortémát exponálja, lendületes indulószerű darab, amelynek során a zeneszerző a népszerű zenetörténeti közhelyektől sem riad vissza. Belépés az erdőbe: széles távlatú természeti kép, amelynek messze hátteréből pásztorok kurjongatása hallatszik. Vándorlás a patak mentén; A vízesésnél: a természet hangjait csengő-bongó hangszerek — hárfák, cintányérok, triangulum...

A 16. század kezdetétől a hangszeres darabok címe fantázia. A prelúdium, toccata, ricercar, capriccio és egyéb műfajokkal ellentétben a fantáziát formájában és műfajában a zeneszerzői kötöttségek lazulása, a formálás és invenció spontaneitása jellemzi, így az imrovizációhoz áll közel. A 16. század első felében a fantázia szinte kizárólag a lant- és vihuelajáték sajátja, az előjátékokkal és intonatiókkal szemben önálló előadási darab jellegét ölti. A tempómódosítások kívánatosak és szokásosak voltak a fantáziában. Itáliában a lantfantázia fő művelője Francesco da Milano, Franciaországban a mantovai A. da Rippa, G. de Morlay és J. Belin volt és mindkét országban működött az európai hírű Bakfark Bálint. A fantázia történetének új fejezete 1560 körül kezdődött, amikor Itáliában a régi ricercar néven új műfaj keletkezett, amely a szólóhangszeres zene szerkesztésbeli tarkaságától kontrapunktikus hajlamával, a motettától pedig monotematikus törekvésével tért el, és a lant helyett a p...

Ezt a művet Ravel — a G-dúr koncerttel egy időben — Paul Wittgenstein zongoraművész felkérésére írta, aki jobb karját az első világháborúban elvesztette. A bécsi bemutatón Wittgenstein játszotta a koncertet, 1931 novemberében, időközben azonban összekülönböztek a zeneszerzővel — állítólag bizonyos, a zongoraművész által javasolt változtatásokon —, és így Ravel a mű párizsi bemutatójára Jacques Février-t kérte fel. A darab egyetlen nagyszabású tételből áll, amely azonban három formarészre tagolódik: két lassú szakasz fog közre egy gyorsat. Karaktere alapjában különbözik a G-dúr versenyétől, erre maga Ravel is felhívta a figyelmet. Egyebekben így nyilatkozott a balkezes koncertről: „...Az ilyen jellegű műveknél az a lényeg, hogy ne a hangok laza szövedékének, hanem két kézre írott zongoraszólamnak benyomását keltsük. Ezért fordultam segítségért olyan stílushoz, amely közelebb áll a hagyományos koncert bizonyos értelemben impozáns stílusához. Ilyen értelemben megfo...

Debussy: Estampes I. Pagodes  II. Soirée dans Grenade III. Jardins sous la pluie 1903-ban komponálta Debussy ezt a sorozatot, amely a Pelléas befejezése óta első zongoraműve volt. Míg a Pour le Piano három darabjában letűnt korok szellemét idézte fel, ezúttal három különböző földrészt, tájat, koloritot ábrázol. Első darabja a távol-keleti  Pagodák  festői képét rajzolja meg azokkal a színekkel és vonásokkal, amelyeket a gamelánegyüttestől sajátított el: téma-ismétlések, ötfokú hangsor, az indiai ragákra emlékeztető ritmikai gazdaság teszi egzotikussá ábrázolását. A második tétel az előző opusszal kapcsolatban már említett  Granadai este , tüzes habanera-ritmusával, az andalúziai miliő illúziót keltő megjelenítésével vívta ki  Manuel de Falla  elismerését. De Falla kiérezte ebből a darabból az Alhambra vízmedencéiben visszatükröződő holdfény varázsos hangulatát. A harmadik darab hazai miliőt ábrázol:  Kertek az esőben , toccata...

Az  arabeszk  kifejezést az európaiak alkották meg a 15. vagy 16. században, amikor a reneszánsz könyvkötészet mesterei arab díszítőmotívumokkal látták el alkotásaikat. A hangsúly itt nem a geometrián, hanem indák és levelek, virágmotívumok kusza, mégis rendezett alkalmazásán alapul. Széles körben elterjedt a művészetek területén, zenében, táncban, ahol a szélesen, díszesen kanyargó témákat nevezik arabeszknek. Az arabeszk a  képzőművészetből átvett fogalom, olyan karakterdarab, amelyre a dallam gazdag díszítése, figurációja, vagy a szólamok szabad szövése jellemző. Példának R. Schumann op. 18 zongoradarabja, vagy Debussy 2 arabesque-je hozható fel. Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon Vissza a műfajok listájához.