Anton Webern (1883-1945): Három kis
darab gordonkára és zongorára, op. 11.
Webern
számára a kamarazene különösen termékeny alkotói területnek bizonyult, amelynek
keretében szabadon kísérletezhetett, és elképzeléseit hiánytalanul
megvalósíthatta. Webern, miután elsajátította Schönberg és Berg tizenkétfokú
kompozíciós praxisát, tovább ment az újításban, és az ún. szeriális technika
megteremtőjévé lett. Ennek jegyében elvetette mind a forma hagyományos
szerkezeteit, mind a dallamalkotás normáit. Arra törekedett, hogy a hangok
egyenként, sőt: egyedenként önálló alkotórészekké váljanak, anélkül, hogy
egymáshoz fűződő kapcsolatuk formaalkotó vagy emocionális tényező volna. Az
atom oszthatatlanságának elmélete korunkban megdőlt: ebben a korban a zene
eddig oszthatatlannak vélt alkotórészei is a végső lebontás folyamatába
jutottak, mindaz, ami eddig alapanyaga volt — dallam, akkord — hangokra hullik
szét.
A művek
időtartama minimális: a hallgatónak alig jut idő még az egyes hangok
appercipiálására is (= megértés, felfogás). Ez a végletes rövidség a maga
nemében ugyanazt a sokk-hatást váltja ki, mint Webern és követői zenéjének
megannyi más komponense.
Az útkeresés
nemcsak művészi értelemben jellemzi Webern pályáját az 1910-es évek első
felében, hanem magánéletének fizikai értemben vett mozgalmassága is ennek a
nyughatatlan készülődésnek a jele. Állomáshelyei sűrűn változnak azután, hogy
Schönbergnél befejezte a tanulást: 1910-ben Teplitz és Danzig, 1911-ben Berlin,
1912-benn Stettin, 1913-ban Bécs az otthona, és csak az első világháború
kitörése vet véget szakadatlan vándorlásának.
Ennek a nyugtalan
korszaknak utolsó instrumentális alkotása (utána hosszabb ideig vokális
művekkel foglalkozik) a gordonkára és zongorára írt Három kis darab,
amelyet Somfai László így jellemez (i. m. 83. o.): „...a
stíluskorszakot lezáró Három kis cselló- és zongoradarab op. 11 eljut
egy olyan pontig, amely a teoretikus számára talán a tetőpont (sűrítés,
motivikus összefüggés-teremtés stb.), a játékos és a hallgató számára inkább
határpont, amelyen túl már a követhetetlenség magánya várna az alkotóra...”
A minimális
időtartam és a zenei anyag végsőkig leegyszerűsített tömörsége e néhány ütemes
kompozíciónak is jellegzetes vonása. hallgatónak ismét „át kell állnia” az
érzelmek mikrohullámhosszára, ha e néhány másodpercnyi tételekbe foglalt
emocionális történéseket követni próbálja.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
