A villanella a 16. században egyike Itália népies, többszólamú
dalformáinak, valószínűleg a 15. század tánchagyományából alakult ki. A
villanella eredetileg strófadal, túlnyomórészt tizenegy vagy hét szótagú
sorokkal a strambotto rímképletével, refrénnel kibővítve (abR abR abR ccR).
Szövegileg és zeneileg egyaránt az alacsonyabb osztályokat parodizálja. A
villanella zenei jellegzetességei: háromszólamú homofon szerkesztés, világos
sortagolás, viszonylag egyszerű harmonizálásmód, népszerű dallamvilág és
mindenekelőtt a már Praetorius által tipikusként felismert kvintpárhuzamok,
amelyek a népzenében használatos éneklési mód utánzásának tekinthetők
(kvintelés).
Az első nyomtatott gyűjtemények Velencében jelentek meg
(Anonimus 1537, Nola 1541, Cimello 1545, Giovan Tommaso di Maio 1546). Ezután
az eredeti Nápolyban otthonos villanella gyorsan elterjedt egész Itáliában, és
csakhamar az olasz nyelvjárásokban írt dalok egyik legkedveltebb műfaja lett.
De már Willaert (1545) négyszólamú villanelláinak fellazított szólamvezetésében
mutatkoznak a madrigálhoz való hasonulás jelei, amelyek Donatónál, Lassusnál,
Scandellónál még nagyobb hangsúlyt kapnak. Ez vezetett a 16. század vége felé a
canzonetta kialakulásához. Marenzino villanellái, melyek a canzonetta-típushoz
tartoznak, a harmónia által meghatározott szélső szólamvázukkal már a monódia
közeledtét jelzik. A kor német zeneszerzőinél kedvelt címtoldalék, "az
olasz villanellák módjára" (Regnart, Schein), amely lényegében a kompozíciók
keresetlenségét kívánta kiemelni, a villanella messze nyúló hatását igazolja.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon
