A motetta 1200 körül a Notre-Dame korszakában jelent meg
(előzményei a Saint-Martial repertoárjában), kezdettől a többszólamú vokális
zene egyik központi műfaja. A motetus szó feltehetőleg az ófrancia motet
latinosított formája, amely az ófrancia mot (= szó, vers, strófa) származéka,
zenei tárgyú írásokban legkorábban 1240 körül fordul elő.
A motetta eredendően a középkori tropizálás eljárásából
származik, discantus-szakaszok felső szólamait utólag szillabikus ritmikus
latin (később túlnyomórészt francia) szövegekkel látták el. Pl. a W kézirat
clausula-faszcikulusainak 102 clausulájából 30 bizonyíthatóan motettaként élt
tovább. A felső szólamok szövege tartalmilag rendszerint az alsó szólam
(cantus, később tenor) gregorián-melizmáinak szavaihoz kapcsolódott. Amennyiben
a felső szólamok azonos szöveget szillabikusan adnak elő, akkor a felső
szólamok együttese a conductushoz (latin dal strófikus szöveggel) hasonló.
Valószínű, hogy a szöveggel ellátott clausulát kezdetben tropusként (is)
kezelték, azaz (a szöveg nélkülihez hasonlóan) tetszés szerint a
gregorián-feldolgozásba illesztették, mielőtt önálló motettává vált volna. Így
újrakomponálható volt, részben világi tenorok és refrének felhasználásával. A
13. század folyamán a mindinkább népnyelvi szövegű motetta elszakadt a vallásos
területtől, és egyre művészibbé csiszolódott. A cantus (tenor) fölötti szöveges
szólamot most már nem duplumnak, hanem motetusnak hívták. Az elnevezést
kiterjesztették az egész 2-4 szólamú darabra, megtartva a 3. és 4. szólam régebbi
triplum és quadruplum elnevezését.
Angliában ezzel szemben a 13. és 14. század motettája
(amennyiben itt a motetta elnevezés egyáltalán találónak mondható) kizárólag
vallásos-egyházi s így kizárólag latin nyelvű művészet maradt. A
Worcester-töredékek tanúsága szerint az angol zene ismerte a gregorián-tropus
feldolgozáson belüli áthelyezését, a teljes gregorián dallam feldolgozását,
valamint egy szabadon kitalált tenor vagy gregorián részlet felső szólamainak
szöveggel való ellátását, de ezek a tételek sohasem clausulából (zárószakasz)
származnak. A kontinensen a motetta az ars antiqua legfőbb (immár elsősorban
világi) műfaja lett. Ismertető jegyei egyrészt a szólamos lejegyzés
(rendszerint a tenor fölötti oszlopban, balra a triplum, jobbra a motetus),
másrészt a többszövegűség (sőt többnyelvűség): minden egyes szólamnak lehet
saját latin vagy francia szövege, így jön létre az (akár kétnyelvű) kettős és
hármas motetta. Ennek megfelelően Kölni Franco a motettát "különböző
szövegű discantus"-nak nevezi. Petrus de Cruce még 1300 előtt a ritmikai
folyamat kifinomultságában új motetta-típust alkotott. Az ars nova motetta új
formálásmódja a Ph. de Vitry által kidolgozott s később Machaut-nál
tökéletesedett izoritmia.
Az izoritmikus szerkezet, némi módosítással ugyan, de még a késő
gótika egyházi-politikai jellegű reprezentatív motettáiban (pl. Dufay) és
Dunstable vallásos motettáinak nagy részében is érvényesül. Az izoritmikus
motetta itáliai válfaja Ciconia 1400 körül alkotott motetta típusa, melyben a
szabadon kitalált tenor basszusszerűen támasztja alá a két kánon- vagy imitáló
szerkesztésű felső szólamot. Kisebb motettaforma a 15. század második felében a
háromszólamú, dalszerű, cantilena-szerkesztésű motetta, amelynek diszkantja
olykor gregorián dallam kolorált változata (Dufay, Alma redemptoris mater). Ennek a cantus firmus nélküli
típusnak példája Dufay, Flos florum, olasz szöveggel Vergine bella.
A németalföldi zene térhódításával 1450 után a motetta ismét
visszatért az egyházi zene és a gregorián területére. A liturgikusan kötetlen
szövegek mellett proprium-darabok, sequentiák, canticumok kerültek előtérbe.
Josquinnel zsoltár és evangélium-motetták is csatlakoztak hozzájuk. Külön
hagyományt képviselnek a kései 15. században a mise-motetták. A motetta fejlődésének
jellemzői 1500 körül és után (Josquin Desprez, Isaac, La Rue, Brumel, J.
Mouton): valamennyi szólamban azonos szöveg, általában négy-, néha öt- és
hatszólamúság, olykor a többszólamú olasz lauda vagy frottola homofon
szerkesztésének alkalmazása (Josquin Desprez, Tu solus qui
facis mirabilia) és a szólampárban imitáló bicínium.
A legfontosabb újítások: a szöveg tartalmi figyelembe vétele és
a szakaszonkénti végigimitálás (például Josquin Desprez, Ave Maria). A szerkesztés
homogenizálása, az elsődlegesen vokális fogantatású "szólamáramlás"
mint "klasszikus vokálpolifónia" Palestrina műveiben érte el csúcsát
(ellenpont). A század közepétől Róma (római iskola) és a Palestrina hatását
tükröző olasz komponista-nemzedék (Animuccia, Giovanelli, Marenzio, Nanino,
Suriano, valamint a spanyol Victoria) a további fejlődés jelentős központjaivá
vált, a motetta-művészetben is saját útját járó velencei iskola) mellett.
Németországban (Senfl, J. Walter, J. Gallus és Lassus) a
reformáció kezdetben nem hatott döntően a motettakomponálásra. Német nyelvű
motetták a 16. század végétől keletkeztek. Angliában 1560-80 közt alakult ki a
motetta specifikusan angol válfaja, az anthem. Lassus 1200 latin motettájának
sokrétű stílusa többek között az olasz madrigál hatását mutatja. Lassus
fejlesztette ki az új dalmotettát is, amelyben egy dal vagy több dallam átjárja
a polifón szövetet.
A 17. század a stílusok sokféleségének jegyében áll. A
szerkesztés technikájában továbbra is a Palestrina-stílus a mintakép (Cerone,
Martini, Fux). A protestáns Németországban a dalmotettát és a dal-alap nélküli,
de strofikus szövegű Spruch motettát művelték. Példáik: L. Lechner, Christ, der du bist der helle Tag dalmotetta, 15 Dt. Spüche von Leben und Tod Spruch motetta. Praetorius
életművének kétharmada dalmotetta. A 17. század legfontosabb német
motettagyűjteményei: Bodenschatz,
Florilegium selectissimerum cantionum, Schadaeus és Vicentius, Promptuarium musicum. A
kórusmotetta fő képviselői: Demantius, Schein, Scheidt és különösen H. Schütz (Geistliche
Chor-Music).
Lényeges újítást jelentett L. Viadana, Cento concerti ecclesiastici. Ettől
kezdve az egytől négyszólamú basso continuo kíséretes szolisztikus motetta a
műfaj egyik fő típusa. A 17. századi motetta, főképp az ünnepi motetta, szintén
fontos kiindulópontja volt G. Gabrieli velencei hagyományokon alapuló
többkórusos concertója.
A szólóconcerto és a többkórusosság elsősorban Németországban
sokféle összekapcsolása a német egyházi kantáta keletkezésének előfeltétele volt. A
Schütz és Bach közötti fejlődés fontos részese többek között Weckmann,
Rosenmüller, Buxtehude és Pachelbel. Az evangélikus kántusokban emellett a
kórusmotettát is ápolták. J. S. Bach hat motettája ezt a hagyományt követi. Az
énekszólamok hangszeres erősítése (colla parte) J. S. Bachig bezárólag magától
értetődő volt. Csak a romantika korában terjedt el, a Sixtusi-kápolna előadási
gyakorlatát követve, a tisztán vokális (a capella) előadásmód.
A 17. és 18. század francia motettája vagy egyszólamú
szolisztikus motettája basso continuo kísérettel, vagy többszólamú, egyszólamú
és kétkórusos szakaszokat kapcsol össze, többnyire obligát hangszerszólamokkal,
önálló hangszeres részekkel, mindig basso continuo kísérettel (Lully,
Charpentier, Delalande, Rameau).
A kántusok intézményének németországi hanyatlása és a francia
egyházi énekiskolák (maítrise) megszűnése következtében a motetta háttérbe
szorult. Vallásos vagy elmélkedő jellegű világi kórusműként azonban a 19.
századon át (Schumann, Mendelssohn, C. Franck, Brahms, Saint-Saëns, Bruckner,
Reger) máig fennmaradt.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon
