A fúga jelentése a 14. századtól kánon, a 15. századtól imitáció
is, a 17-18. század óta: szigorúan lineáris szerkesztésű mű, jellegzetes,
valamennyi szólamon végigvándorló témával, egymás után belépőszólamainak
mindegyike következetesen a témával kezdődik. Legrégibb jelentéstartalmáról
Lüttichi Jakab mellett elsősorban kánon-utasítások tanúskodnak (például
Ciconiánál, Dufaynél, Ockeghemnél, a Missa ad fugam cím Josquin Desprez, Palestrina
és mások kánonmiséinél), valamint az 1500 előtti zeneszerzéstanok. Itt a fúga
ismertetőjele "a szólamok azonossága", de Ramos de Pareja (1482) a
konszonanciák kedvéért "eltéréssel"(dissimilitudo) is számol.
Zarlino(1558) az imitációs stílus terjedésével elmosódó műszavakat hosszú időre
mértékadóan újra meghatározza: a fúga hangközlépéseiben szigorúan azonos
utánzás, prím, kvart, kvint vagy oktáv távolságban. Imitációról akkor
beszélünk, ha a hangközök eltérései (például egészhang helyett félhanglépés)
elkerülhetetlenek. A fúga és imitáció egyaránt továbbvezethető kánon kötöttségével
(legata) vagy szabadon (sciolta). A scioltából fejlődött ki a 17. században a
mai értelemben vett fúga típusa. Elterjedésének hatására a fúga legata a 18.
században beolvadt a régóta azonos jelentésű kánonba.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon