Grieg azok közé a zeneszerzők közé tartozik, akik romantikus
nemzeti hangjukkal, népi dallamossággal és kifejezésük spontán őszinteségével
hívták fel a világ figyelmét hazájuk zenekultúrájára; európai
iskolázottságuknál és fölényes technikai felkészültségüknél fogva viszont ők
maguk átvették népük számára a klasszikus zene nemes hagyományait. Grieg
zenéjének nagy példaképei Schumann és Liszt, az 1868-ban írott a-moll
zongoraversenyre is feltűnően hatottak, e hatások mellett azonban e műben is
megmutatkozik a norvég komponista sajátos dallamvilágának és finom
költészetének egyéni jellege.
Az első tétel felismerhetően Schumann hasonló hangnemű
zongorakoncertjének jegyében indul, virtuóz zongorakadenciával. Sajátosan
egyéni azonban a témák arculata, zenekaron való bemutatása, míg a kor
nagyszabású romantikus zongorastílusa a szólóhangszer bravúros meneteiben -
kiváltképpen a tételt berekesztő nagy szólóban jut kifejezésre.
A lassú második
tételben eleinte a zenekar viszi a dallamot, a zongora szerepe a körülírásra,
futamokra, trillákra és egyéb ékesítésekre korlátozódik; a befejezés előtt
azonban a szólóhangszer átveszi a vezetést, és a tétel bensőséges fő dallamát
jellegzetesen romantikus, teltfogású hangzatokkal szólaltatja meg.
Közvetlen
átmenettel (attacca) harsan fel a zárótétel fafúvós szignálja, amely élénk
lendületű ugrós tánchoz adja meg a jelt. Ez a mozgalmas tánc szélesívű
dallam-apoteózishoz vezet, amelynek hálás zongorahangzási effektusait a szólóhangszer
mutatósan aknázza ki.
