Az arpeggione J. G. Stauffer bécsi hangszerkészítő
találmányaként került forgalomba az 1820-as években: a viola da gamba
módosított formája volt, amelyet vonós gitárnak is neveztek. E hathúros
hangszer egy ideig nagy népszerűségnek örvendett, és Vincenz Schuster
gordonkaművész lelkes propagandát fejtett ki elterjedése érdekében.
Schuster megrendelésére írta Schubert 1824 novemberében
zongorára és arpeggionéra az a-moll szonátát, amit napjainkban a brácsa-és
gordonkaművészek műsorain gyakran hallhatunk, a tiszavirág életű vonósgitárt e
hagyományos vonóshangszerekkel helyettesítve.
A kompozíció alkalmi jellegének - és talán a hamarjában divatba
jött új hangszer iránt táplált mérsékelt bizalmának - megfelelően Schubert nem
törekedett többre, mint tetszetős darab írására. Ennek következtében a mű sem
egészében, sem az egyes tételek kidolgozása tekintetében nem nagyigényű, különösen
nem az a zongora szólama, hiszen e darab főszereplője az arpeggione kellett,
hogy legyen.
Az első tétel enyhe mélabúja éppúgy nem hat lelkünk mélyéig, mint
a viszonylag kis terjedelmű és szimpla mondanivalójú lassú tétel. A finálé
rondójának a divertimento hang ad különös frissességet és bájt. A szonáta
nyomtatásban évtizedekkel szerzője halála után, 1871-ben jelent meg.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
