Johannes Brahms (1833-1897): D-moll
zongoraverseny, op. 15.
Alig került
nyilvánosságra Brahms első három zongoraszonátája, már a következő évben,
1854-ben újabb zongorakompozíció tervével foglalkozott. Ez a terv eredetileg
szimfóniára vonatkozott, majd kétzongorás szonátának szánta készülő művét a
fiatal komponista. A zenei anyag azonban hatalmasabbnak bizonyult, semhogy két
zongora elegendő lett volna a kifejezésére. Ez az anyag szinte maga követelte a
zenekari koncepciót, és az a tény, hogy Brahms mégis öt évig habozott, míg
elszánta magát a mű megírására, megerősíti azokat a kortársi nyilatkozatokat,
amelyek a zeneszerző rendkívül szigorú önkritikájáról vallanak. Brahms úgy
érezte, még nem eléggé gyakorlott a hangszerelésben ahhoz, hogy a monumentális darabot
zongoraverseny formájában dolgozza fel. A technikai nehézségeken végül is
hűséges barátja és művésztársa, Joachim József segítette át, aki a
tételek végleges elrendezésében is tanácsadója volt (a ma ismert második tétel
helyén eredetileg a Német Requiem gyászindulója állt, utána pedig Scherzo
következett). A finálé végleges formáját ugyancsak számtalan — félben hagyott —
vázlat előzte meg.
A koncert a
lipcsei bemutatón siralmasan megbukott. Lehetséges, hogy a közönséget meglepte
a mű újdonsága, vagy talán Liszt zongoraversenyeinek árnyékában hatott
szürkének, puritán-egyszerűnek ez a zenei nyelv, amely amazok nagyvilági
dikciójához képest valóban faragatlannak, szigorúnak tűnhetett. (Igaz ugyan,
hogy Lipcsében maga Liszt is megbukott első hangversenyén; romantikus
zeneszerző nem egykönnyen boldogulhatott a Gewandhaus megszentelt falai
között!)
Szerencsére
Brahms viszonylag könnyen napirendre tért a mű bukása felett, néhány év múlva
pedig tanúja lehetett a megérdemelt sikernek is, amelyet első zongoraversenye
kivívott.
A
monumentális első tétel állítólag Schumann öngyilkossági kísérletének nyomasztó
hatása alatt íródott. Szonátaforma, de felépítése a zongoraszonátákénál jóval
bonyolultabb. A hatalmasan áradó mondanivaló teljesen kitölti a forma kereteit,
henye ütemek, áthidaló szakaszok, töltőanyagok ebben a tételben nincsenek:
minden hang jelentős. A tétel elején felhangzó főtéma rendkívüli feszültsége
valósággal torkon ragadja a hallgatót: zenekaron szólal meg a nagyszabású
bevezető szakasz, sorra exponálva a témákat, de az együttes mondanivalója a
szólóhangszer belépésével távolról sem ér véget. Ez a belépés a maga idején
ugyancsak meghökkenthette a romantikus zongoraversenyek káprázatos szólóihoz
szokott hallgatóságot: szinte észrevétlenül nő ki az együttesből, annak egyik
jelentéktelennek tűnő motívumát ragadja ki, ez válik mind sűrűbbé és forróbbá,
míg kibontakozik belőle az „igazi” főtéma. A továbbiak során a zongora a tétel
mindegyik témáját a maga nyelvére „lefordítva” mutatja be, a kidolgozási szakaszban
pedig szólóhangszer és zenekar izgatott párbeszédéből a főtéma újabb, démoni
vonásai bontakoznak ki. A visszatérés valamennyire derűsebbnek tűnik, mint a
kérlelhetetlenül sötét expozíció, a kóda azonban heves viharzással fejezi be a
tételt.
A lassú tétel
— amely utólag került a kompozícióba — kézirata fölé Brahms ezt írta:
„Benedictus qui venit in nomine Domini...” Lehetséges, hogy ezzel nyíltan
célzott a mű áhítatos hangulatára, vagy talán Schumann alakját kívánta ily
módon felidézni (akit maguk között gyakran „Mynheer Domine”-nek szólított).
Brahms kedvelt ütemnemében, 6/4-ben vonul az ünnepélyes processzió a zenekar
bevezetőjében, a zongoraszóló inkább a befelé fordulást, meghatott elmélkedést
érzékelteti. A tétel egyik jellegzetes témája később a Parsifal előjátékában
tűnik fel: a két téma hangról hangra megegyezik egymással. A tétel
középrészében olyan személyes hangot üt meg a zongoraszóló, amely ritka Brahms
tartózkodó modorában; egyes fordulatai valósággal Chopint idézik. A visszatérő
harmadik szakaszban ismét az ünnepi menet egyre távolodó dallama hangzik fel.
A zárótétel
megválasztása minden ciklikus műnél problematikus, különösen az lehetett ennél
a versenyműnél, ahol az első tétel nem mindennapi expanzív mondanivalójával
kellett egyensúlyt tartania a finálénak. A rondó témája méltó a nyitó tétel
sötét és szenvedélyes hangulatához. A feszültséget a zeneszerző mindjárt az
első ütemben megteremtette azzal, hogy a zongorán felhangzó témát szinkópás
hangsúlyeltolással vezette be és egyidejűleg ellenpontozó kísérő szólamot is
elindított, ezzel sajátos, archaikus ízt kölcsönözve e szenvedélyes dallamnak.
A téma ellenpontozó hajlamának zenekari fugatóban enged utat a tétel egyik
szakaszában. A zongora különös, kétlaki szerepet játszik: hol orkesztrálisan
telt és sokszólamú — mint a rondó elején —, hol a barokk concertók obligát
zongoraszólamainak értelmében piamisztikus, hol pedig — pl. a fantáziaszerű
kadenciában — a klasszikus zongoraversenyek szolid virtuozitását idézi fel. A
befejezés előtt a kóda még egyszer felidézi a főtémát, mintegy búcsúzóul
elemzi, részeire bontja, Beethoven „lehasító” technikáját alkalmazva. Végül —
újabb kadencia-betoldás után — trillalánc fejezi be a művet.
