A végzet dala című kórusköltemény első vázlatait 1868-ban
jegyezte le Brahms, végleges formájában azonban csak 1871-ben fejezte be a
művet, Baden-Badenben. Néhány hónappal később a Karlsruhei Filharmonikusok
hangversenyén mutatták be.
A végzet dala Hölderlin költeményének megzenésítése. A
költemény alaphangja mindvégig tragikus: az antik istenek boldog nyugalmával az
ember életének zilált békétlenségét állítja szembe a költő. Ez a szembeállítás
magától értetődően vezet az ember szükségszerű pusztulásához. Brahms zenéje
azonban felülemelkedik a költemény pesszimizmusán, a mű befejezését
megbékélésbe, fennkölt harmóniába oldja fel.
A három szakaszra tagolt kórusmű első és utolsó szakasza az istenek
birodalmának kiegyensúlyozott nyugalmát, éteri tisztaságát érzékelteti. A
bevezetésben kórus zengi ezt a boldogságot, kimérten lépő, egyenletes
ritmikával, lebegő harmóniákkal. A középső szakaszban az emberi lények kínja
szól, viharos panasszal, lázongó keserűséggel, az elemek haragjától ostorozva.
Kietlen reménytelenségbe fullad ez a dráma, ám ekkor felcsendül a befejező
szakasz, amely visszaidézi a mű első dallamának megfoghatatlan könnyűségét és
derűjét. Emberi hang nem szólal meg többé, az örök nyugalom és béke harmóniáját
a zenekar csendíti meg.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
