A szvit eredetileg tánc- vagy táncos
jellegű tételekből, később emellett nem táncjellegű részekből (többek között
sonata, sinfonia, toccata, praeludium, ouverture, chaconne, aria) is álló
többtételes kompozíció. A szvit ismertetőjelei: a tételösszeállítás
variálhatósága, a tételek laza fűzésének újra és újra megjelenő tendenciája, s
legtöbbször a hangnembeli egységesség.
A hangszeres tételsorozatok
legkorábbi kezdetei táncok sorából alakultak ki. A hangszeres zene kevés
középkori írásos emlékében csak azonos típusú táncok sorozata maradt fenn
(estampie-k), valószínű azonban, hogy a gyakorlatban különböző típusú táncokat
is kombináltak. Bizonyíték erre a 14. és 15. században az estampie és a rotta
összekapcsolása , a részben gyors ugró és lassú lépő részekből álló basse
danse, valamint egyezon dallamnak Domenico da Piacenza (1416) által tanított
különböző ritmizálása, mint Bassa danza, Quadernaria, Saltarello és Piva.
A hangszeres tánckompozíciók a 16.
században terjedtek el. A legtöbb forrás, jobbára a 17. századiak is, még
különálló táncokat tartalmaznak, melyeknek az összeállítását a játékosra
bízták. Amennyiben különböző táncok sorozata is előfordul, abban eleinte (a
branle mellett) az átritmizálással nyert vagy az egyre szabadabb és művészibb
variációval összekapcsolt táncpár dominál. Különösen az olasz lantszvitekben
már korán megjelennek több táncból álló összeállítások is, amelyekben a
táncpárt egy vagy több ugyanolyan típusú ugrótánccal vagy újabb típusúakkal
bővítik ki. A változatosabb formálás további lehetőségét kínálta a 16.
században a reprízek és a variációk beillesztése a táncpár szerkezetébe vagy a
nem tánc-jellegű formák bevonása.
A szvit a 17. századtól a 18. század
közepéig élte virágkorát. Olaszországban új típusa fejlődött ki az opera és a
balett területén: L. Allegri, Primo libro
delle musiche, 1618, többek között nyolc, 2-7 tételes, Ballo,
Gagliarde, Corrente, Canario, Gavotta, Brando, Ritornello és közelebbről meg
nem határozott, nem tánc jellegű tételekből álló szvit. A továbbiakban az olasz
szvit-típus mindenekelőtt a sonata da camera műfajában alakult ki. Angliában és
Franciaországban a masque,
illetve a ballet de cour keretében fejlődött ki a szvit,
amelyhez M. Praetorius balettjei (Terpsichore, 1612) állnak közel.
A balett- és a zenekari szvit később
Purcellnél, Lullynél és Rameau-nál érte el a csúcspontját. Franciaországban
központi helyet foglalt e la kamarazenei szvit (M. Marais, Michel de la Barre,
Couperin, Rameau), a lant- (Gaultier) és a clavecin-szvit. Németországban a szvit
1600 után, hangszeregyüttesre írott, tetszés szerint összeállítható egyes
táncok, táncpárok és nem táncjellegű tételek (többek között Haussmann, Hassler,
Scheidt, Franck, Praetorius és Hammerschmidt) gyűjteményeiből alakult ki. A
zenekari szvitnél erősebben koncentrált egy bizonyos típusra a csembalószvit,
Frobergernél Allemande-Gigue-Courante-Sarabande tételrendben, Weckmannál,
Reinkennél, Buxtehudénál és Böhmnél ugyanezekkel a táncokkal, záró Gigue-gel.
Händel csembalószvitjei, elsősorban
az 1720-as első gyűjteménybeliek, mindig individuális felépítésűek, és német,
francia és angol mellett olasz példákat is követnek, különösen a sonata da
camera műfajából.
A 18. század közepe táján a szvit
egyre inkább beleolvad a különféle kevert formákba (divertimento, cassazione,
szerenád), amelyekhez számos fúvósdarab is tartozik, utóbb azonban,
szórványosan már a 18. század végétől, de mindenekelőtt a 19. század végén és a
20. században újból jelentőssé válik.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei
lexikon
