2017. február 21., kedd

Szerenád

A szerenád, a szóból következően bizonyos zenélési alkalmakra utal (este, a szabadban), és így különféle zenei műfajokat jelöl: énekes vagy vegyesen énekes-hangszeres "hódolati" kompozíciókat (serenata, Ständchen), hangszeres "szórakoztató" zenéket (divertimento, cassazione, nocturne, asztali zene), dalokat illetve kamarazenét (a 19. században), amelyek a Ständchen ötletét mintázzák, valamint kisebb terjedelmű zenekari és kamarazene műveket (a 19. század második felétől).

A mai szóhasználatban a serenata az operához és kantátához közel álló műfajt jelent, a szerenád ezzel szemben Ständchen-jellegű zene. A szerenádot a 18. század folyamán gyakran éji zenének (nocturne) nevezték. A szerenád és a divertimento szinonimájaként használták a cassatio (cassazione) megjelölést is.

A divertimento és a szerenád egyaránt a szvit származéka. Elnevezésük gyakran fölcserélhető, a szerenád mint cím azonban rendszerint 3-4-nél többtételes kamaraművet jelentett. A divertimento és a Ständchen fogalma ezzel szemben nem cserélhető föl. A szerenád és a divertimento közös vonása a tánctételek favorizálása (egészen a 19. századig a szerenádnak általában két vagy több menüettje volt).


A szerenád címként először Alessandro Striggio (1560) népdalidézetekkel tűzdelt hatszólamú madrigáljaiban fordul elő. A 17. század végén egyes szvitek szerenád címmel jelennek meg, így pl. Biber (1673, az éjjeliőr kiáltásaival) és Fux szerenádja (1701, nyolcszólamú kétkórusos fúvósszvit). Ezután a szerenád csak a korai klasszikában jelenik meg újra szvitjellegű művek címeként (Aspelmayr, Dittersdorf, M. Haydn és L. Mozart).

E korszakban keletkezett a szerenád zenekari és kamarazene közti típusa, amelyet W. A. Mozart is művelt. A szórakoztató jellegű, egyszersmind rendkívül igényes zenének az a szintézise azonban, ami a Mozart-szerenádokban megvalósult, egyszeri tünemény maradt. Nála egyértelműen különválik a divertimento (szerényebb együttesre és alkalomra) és a szerenád.

Műveinek jól körülhatárolható csoportját alkotják az 1769-79 szinte minden augusztusban, a salzburgi egyetemen Finalmusik címmel előadott szerenádok (K. 100, 63, 99, 185, 203, 204, 251, 320). E művek némelyikét a koncertáló tételek elhagyásával szimfóniaként is előadták. Mozart 1780 után nem írt több divertimentót. Az ezután keletkezett öt szerenád mind magasrendű művészi értékek hordozója: K. 361, 375, 388, 385 és 525 (Kis éji zene).


A Mozart utáni korszakból csupán Beethoven op. 20 Szeptettje és Schubert Oktettje sorolható a szerenádhoz, jellemző azonban, hogy Beethoven már csak a kisebb jelentőségű op. 8 (vonóstrió) és op. 25 esetében használja a szerenád megjelölést.


1800 után a szerenád szót a Ständchen jellegű dalokra és többszólamú énekekre. E műfaj a hangszeres zenébe is átkerült. Ez a címe pl. Mendelssohn Dalok szöveg nélkül 36. darabjának (op. 67, no. 6).


Számos ciklikus mű Ständchen-szerenád tételének mintaképe J. Haydn Hob. III:17 vonósnégyesének Andante cantabiléja. A kíséret (pizzicato vagy tört akkordok) az éji zenét adó énekes hordozható kísérőhangszereinek (mandolin, lant, gitár) játékmódját utánozza.

Brahms két szerenádja (op. 11, és op. 16.) kísérlet volt a nagy Mozart- szerenádok követésére. Azóta a szerenádnak nevezett különféle kompozíciókból terjedelmes repertoár keletkezett, amely a kamarazenei tömörségű művektől a szalonzenével és a szórakoztató zenei műfajokkal határos könnyű darabokig terjed.




Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon