Ugrás a fő tartalomra

Sosztakovics: Dal az erdőkről op. 81.

(tenor- és basszusszólóra, gyermekkarra, vegyeskarra és zenekarra)

Dimitrij Sosztakovics 1949-ben írt oratóriuma azok közé a szovjet oratorikus művek közé tartozik, amelyek valamely közvetlen agitációs feladat szolgálatában mozgósítottak. A személyi kultusz idején, a sztálini korban ezek a közvetlenül agitáló vokális-szimfonikus művek foglalták el a szovjet zenei alkotás központi helyét. 

A zeneszerzők kivétel nélkül egyszerű, közvetlen hatású és rendszerint a tömegdal hangvételét követő muzsikát írtak, a művek feledésbe merültek, mint egy elmúlt korszak termékei, egy olyan korszaké, amelyben a művészet feladata túlnyomórészt napi eseményekhez, konkrét politikai problémákhoz volt kötve. Azután a szovjet muzsika új utakon járt, életben tartotta ugyan a klasszikus-romantikus hagyományt, de csak szellemében és nem kifejezőeszközeiben, mint ahogy ez a 45-50-es években "egyedül üdvözítő" volt.

Az oratóriumoknak és a kantátáknak ebből a szinte végtelen sorából egyetlen mű vált maradandóvá: Sosztakovics Erdő-oratóriuma. A Sosztakovics-mű látszólag a fenti elveket követi: legfőbb inspiráló forrása Muszorgszkij hagyománya. Ám ez a tradicionális muzsika mennyi finomsággal, artisztikummal, zeneiséggel van megírva! Elavulhattak a szövegek - azóta egyes tételek textusát át is dolgozták -, de a zene önérdemei révén túlnő a konkrét agitációs célon, és önmagában véve is értékes.


1. Amikor a háború véget ér.
A basszusszólista fájdalmas ariosója a háború utáni orosz tájról: a letarolt földekről, a kipusztított erdőkről. Szavait a férfikar húzza alá. A tétel második részében az újraerdősítési tervről van szó, természetesen gyorsabb tempóban és világosabb zenei színekkel.

2. Borítsuk erdőkkel hazánkat.
Gyors tempójú és 3/4-es metruma ellenére induló jellegű kartétel.

3. Emlékezés a múltra.
A tételt indító, majd később egyre visszatérő, pontozott lüktetésű, fájdalmas melódia párját Sosztakovics IX. szimfóniájának lassú tételéből ismerjük. A tételben a basszusszóló és a vegyeskar folytat párbeszédet, melyben a múlt fájdalmas emlékei kapnak ismét hangot.


4. A pionírok erdőt ültetnek.
Gyermekkórus jellegzetes úttörőindulója, trombitaszólóval, felelgető fanfárokkal és dobpergéssel.

5. A sztálingrádiak élen járnak.
A hős város lakói az erdőültetésben is elsők: ezt a témát Sosztakovics jellegzetes tömegdalként dolgozza fel.

6. Séta a jövőben.
Az oratórium legszebb tétele. A rövid zenekari előjáték után a capella vegyeskar álló, légies harmóniái fölött csendül meg az újra erdőkkel borított táj látomása a tenorszóló énekében. A tétel második részében a zenekar is bekapcsolódik; igen szépek az utolsó ütemek, a fuvolaszóló szinte misztikus, elhaló dallamával.


7. Éljen!
Apoteózis funkciójú zárótétel, melyben az egész előadói apparátus részt vesz. Első része monumentális fúga, majd a szólisták éneke után az első tétel motivikája vezet a mű tetőpontjához.


Forrás: Várnai Péter, Oratóriumok könyve    

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztaszov  Muszorgszkij-életrajzában. „Muszorgszkij, aki rendkívül

Madrigál

A madrigál olasz eredetű lírai-zenei formák Észak-Itáliában a 14. század kezdete óta kimutatható elnevezése. A madrigál költeményben elbeszélt szerelmi élmény gyakran pasztorális természeti képhez kapcsolódik, de hordozhat (olykor allegorikus formába öntött) didaktikus, szatirikus, politikai tartalmakat is. Formai felépítésének változékonysága miatt a madrigál nem tartozott az olasz költészet emelkedett stílusához. Egyszerűségéről és mesterkéletlenségéről volt ismert. Csak a 14. század közepén, Petrarca, Soldanieri és Sacchetti költészete révén vált ez az elsősorban megzenésítésre szánt versforma valódi irodalmi műfajjá. Alaptípusa szerint a trecento madrigál két (vagy több) terzettóból (háromsoros strófából) állt (zeneileg A rész), amelyet többnyire kétsoros záró coppia követett (ritornellónak nevezett B rész). A verssorok hét- vagy tizenegy szótagosak. A madrigál kezdettől fogva többszólamú, eleinte két-, később háromszólamú szolisztikus műfaj. A legkorábbi forrás, a Code

Csajkovszkij: Az évszakok, op. 37/b

Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának. Az évszakok, op. 37/b 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található. Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest m