2017. február 14., kedd

Schumann: Az Éden és a Péri (op. 50)

(Das Paradies und die Peri) 
- szoprán-, alt-, tenor- és basszuszólóra,énekkarra és zenekarra. 

Van az oratóriumnak egy olyan ága, amely már a műfaj korai évszázadaiban, olasz földön ismert volt, és amely legmagasabb csúcsát Haydn "Évszakok"-jában érte el: az ún. idilli-oratórium. Tulajdonképpen ez a zsáner a világi oratórium múlt századi fő megjelenési formája.

Schumanné az érdem, hogy ezt a műfajt feltámasztotta. 1843-ban mutatták be a lipcsei Gewandhausban Az Éden és a Péri-t, amely lényegében szintén idill-oratórium, annak ellenére, hogy szövege mindennek nevezhető, csak polgári zsánerképnek, idillikusnak nem. A szövegköltemény Thomas Moore Lalla Rookh-jának egy részlete; tárgya tulajdonképpen a boldogság keresése. A keleti, ezeregyéjszakai külső forma, a meseszerű cselekményszövés mögött ez az általános-emberi tartalom, illetve mondanivaló bontakozik ki. 

Schumann, aki Schubert után a műdal irodalmának legnagyobb mestere, ebben az alkotásban szinte lehetetlennek látszó feladatot old meg sikerrel: a dal zenei koncepcióját ötvözi össze az oratórium nagyformájával. A tételek legtöbbje zenekarkíséretes dal, szólóénekhangra, vagy énekegyüttesre. Jellemző a számok aránya: 22 szólószám áll szemben 4 kartétellel. Schumann maga is nyilvánvalóan érezte a koncepció újszerűségét, mivel Az Éden és a Péri partitúrája semmiféle műfaji megjelölést nem tartalmaz.

Az oratórium-műfaj eredeti karakterére talán egyetlen részlet utal, s ez egyben a mű egyetlen drámai pillanata, az első rész csatajelenete. Ha Schumann helyett műfaji megjelölést akarnánk tehát helyezni Az Éden és a Péri partitúrájára, "lírai oratórium"-nak kellene nevezni, melyben a lelkiállapotok rajza a legfontosabb.  






A cselekmény: Egy bűnbánó Péri - az égből kitaszított angyal - áll az Éden kapuja előtt, hogy újra bebocsáttatást nyerjen. Azzal a feltétellel engedik csak vissza elvesztett honába, ha olyan valamit hoz magával, ami "az ég számára a legkedvesebb ajándék". A Péri először egy ifjú indiai szabadsághős mártír vércseppjét hozza. Nem ez kell az Édennek. Másodszor egy ifjú szűz utolsó sóhaja az  ajándék, egy ifjú szűzé, aki szerelmétől vezettetve vőlegényével ment a halálba. Ez sem a megfelelő ajándék. Harmadszorra egy bűnbánó bűnös könnyeit hozza magával, és ekkor végre megnyílik előtte az Éden kapuja.


Forrás: Várnai Péter, Oratóriumok könyve