Az op. 44 három
vonósnégyest foglal magában. Ezeket Mendelssohn 1837—1838-ban írta, és a svéd
trónörökösnek ajánlotta. Egy évtizeddel korábban irt két vonósnégyese (op. 12
és 13) során már elsajátította a kvartettírás valamennyi követelményét, és a hangszerek
deklamálásának szenvedélyes nyelvét éppoly folyékonyan beszélte, mint a
kontrapunktikusan vezetett szólamok kötött idiómáját.
D-dúr
vonósnégyes, op. 44. no. 1.
A D-dúr
vonósnégyes sebes iramú első tétele szinte feltartóztathatatlan elánnal, lélegzetnyi
pihenő nélkül lüktet, fon, lobog, és csak melléktémájának enged szélesebb
kibontakozást a türelmetlen komponista.
A Menüett e
hagyományos táncot idillikus-népies pasztellszínekben eleveníti fel.
A harmadik
tétel sem igazán lassú, hiszen előírása szerint „con moto”, azaz mozgalmas
tempót kíván. Igazi lassú tétel tehát nem is hangzik fel ebben a kompozícióban,
amelynek elsődleges alkotóeleme a mozgás.
A finálé az a
cél, amelyre az eddigi tételek siető és türelmetlen dinamizmusa irányult. Ebben
a nagyszabású és felettébb személyes hangú zárótételben ismét a mannheimi
mesterekre utaló hármashangzat-motivika uralkodik. A hangszerelés túlnyomórészt
orkesztrális.
E-moll vonósnégyes, op. 44, no. 2
„David
kamaraegyüttese tegnap este bemutatta e-moll vonósnégyesemet. Scherzóját
megújráztatták, de a zenebarátoknak az Adagio tetszett leginkább, amin
módfelett csodálkoztam. Már a közeli napokban új vonósnégyes megírásába kezdek,
s remélem, az jobban sikerül...” — írja Mendelssohn 1837 októberében öccsének
(vö. Jemnitz Sándor: Mendelssohn, 1958, 165. l.).
Ez a kompozíció
kevéssé tér el az eddig megismert Mendelssohn-kamaraművektől. Első tételéből a
mannheimi „rakéta”-motívum hat ismerősnek.
Scherzójából a
„Szentivánéji” tündértáncok kobold-varázsa ragad meg újból.
A lassú tétel a
„Szöveg nélküli dalok” szerzőjének kiapadhatatlan dallami leleményéről
győz meg.
Esz-dúr vonósnégyes, op. 44, no. 3
Tematika
szempontjából az Esz-dúr kvartett első tétele dolgozik a leginkább egyéninek
nevezhető anyaggal. A főtéma rövid és kifejező mozdulatot jelképez, és
motivikus fejlesztését a zeneszerző igazi kamarazenei eszközökkel viszi véghez.
A Scherzo alapjában
homofon tétel; 6/8-os metrumú, szökellő kobold-lépteit (a dallam csaknem
kizárólag szekundokban mozog) — a gordonka mutatja be; általában aránylag nagy
szerepet kapott e tételben a gordonka. A befejező szakasz ismét zenekari
léptékkel mért unisono menetek impozáns hangmasszáit alkalmazza.
A ¾-es ütemű Adagio
non troppo ritmusképletét a méltóságteljes spanyol táncokból — leginkább
pedig Mozart Figarójából — ismerjük.
A szélsebes
tempójú zárótétel előadói egyforma mértékben részesülnek a virtuóz feladatból;
bár lapidáris unisono ütemek e fináléból sem hiányoznak, mégis ebben
valósította meg Mendelssohn a legigazibb kamarazenei hangzást.
Forrás: Pándi
Marianne, Hangversenykalauz
