Az 1885-ben
készült sorozat nyomtatásban csak 1956-ban jelent meg. Liszt úgy tervezte, hogy
később majd meghangszereli e darabokat, amelyek a 19. század jeles magyar
egyéniségeinek állítanak emléket. Sajátságos módon – de talán nem véletlenül! –
mindegyik tragikus zene, sirató vagy gyászos hangú emlékezés azokra a
művészekre és politikusokra, akikhez Lisztet személyes kapcsolat is fűzte.
1. Széchenyi
István. Vigasztalan hangú elégia.
2. Eötvös
József siratójának középső szakasza enyhültebb hangulatú.
3. Vörösmarty
Mihály. A sorozat legkorábban keletkezett darabja Egressy Béni
Szózat-zenéjéből idéz.
4. Teleki
László. Azonos a Gyász-prelúdium és Induló indulótételével. Témája a
„magyar skála” négy hangjából (g–b–cisz–fisz) szerkesztett: ezt a témát Mosonyi
Mihálytól (Gyászhangok Széchenyi István halálára) vette át Liszt.
5. Deák
Ferenc. Stilizált csárdás-dallamot feldolgozó, nyugodtabb hangú darab.
6. Petőfi
Sándor. Korábbi kompozíció, eredeti formájában melodráma volt Jókai: A
holt költő szerelme című költeményéhez, amelyet 1874-ben Laborfalvi Róza
mutatott be.
7. Mosonyi
Mihály. Ugyancsak korábbi keletű darab: 1870-ben, Mosonyi halála alkalmából
készült.
Forrás: Pándi
Marianne, Hangversenykalauz