2017. február 13., hétfő

Joseph Haydn: Vonósnégyesek op. 20.

Az op. 20 hat kvartettjét Haydn 1772-ben komponálta. A sorozat hamarosan nyomtatásban is megjelent, sőt, egymás után több kiadó is közreadta. 1779-ben került forgalomba a Hummel cég gondozásában az a példány, amelynek címlapját a Nap rajza díszítette. Bár ezt más kiadások is megelőzték, Haydn op. 20-as vonósnégyesei „Nap-kvartettek” néven váltak ismertté. Pedig ezt a ciklust már csak laza szálakkal tartja össze a közös opusz-szám: lényegében valamennyi darabja egyedi, öntörvényű kompozíció, a zeneszerző leleményének sokszínű; sokarcú megnyilatkozása, a műfajban való jártasságának bámulatra méltó példája: összefoglalás és új célok kitűzése. A barokk zenei múlt, amellyel, úgy látszott, az első opuszok szvit-karakterének kiaknázásával leszámolt Haydn, ezúttal a kontrapunktikus örökség felelevenítése során jelentkezik. Miközben a Bach halálával beköszöntő „gáláns” stílus érzelmes manírjainak hátat fordít, egyre keményebb kézzel ragadja meg a vonáshangszerek szólamainak következetesen vezetett vonalát, és polgárjogot szerez a zárófúgáknak.

Esz-dúr vonósnégyes, op. 20, No. 1 (Hob. III. 31.)

Ezt a vonósnégyest Beethoven — aki egy ideig maga is Haydnnál tanult — lemásolta, és behatóan tanulmányozta. Bár a „Nap-kvartettek” fent vázolt vonásai itt még nem alakultak ki, az „Affettuoso” előírás nem véletlenül került a lassú tétel fölé: ez a 3/8-os metrumú darab „a romantikus muzsika megszámlálhatatlan »álom«-, »álmodozás«-karaktertételének előfutára; sima, elringató szólammozgás, amelyből csak két, egymásra rímelő zárókadenciában mozdul ki nyugtalanabb ritmussal a prímhegedű” — írja Somfai László a Filharmónia Műsorfüzete ismertetésében.


C-dúr vonósnégyes, op. 20, No. 2 (Hob. III. 32.)

Az első tétel mind ellenpontos szerkesztésével, mind a gordonka jelentős tematikus indításával meglepetést kelt. ugyanakkor a szonátaforma kialakítása is mester kezére vall: a melléktéma hangulata, karaktere lényegesen különbözik a főtémáétól, a kidolgozásban pedig a motivikus munka kiforrottsága tanúskodik arról, hogy Haydn a hetvenes évek elején már szuverén ura mondanivalónak és technikának egyaránt. A lassú tétel tulajdonképpen a Cantabile feliratú szakasz hegedűszólójával kezdődik: az előtte felhangzó Capriccio a barokk concertók ritornelljeit idézi fel. Ez a tétel megszakítás nélkül torkollik a dudahangzást imitáló Menuetbe, majd négy témára épített fúga következik, az első fúgált finálé Haydn vonósnégyesei között.


G-moll vonósnégyes, op. 20, No. 3 (Hob. III. 33.)

Az op. 20 sorozatában szokatlanul gyakoriak a moll hangnemű művek és egyes tételek. Ez a „romantikus válság” jele, hiszen Haydn alapvetően derűs, joviális lényéhez a világos színű dúr hangnemek közelebb álltak, mint a fátyolosan elszínezett hangzások, szenvedélyes dallamfordulatok. A g-moll kvartett nyitó tétele pedig mindkettőben bővelkedik: főtémája szokatlanul terjedelmes, erőteljes és rendkívül nagy ambitusú. Nem kevésbé drámai a menüett sem, amely a befejezésnél meglepő módon elcsendesedik. A méltóságteljesen lépkedő lassú tételben jelentős szerepet kap a gordonka; a finálé erős kontrapunktikus hajlamot árul el, rövidke témájához — amelyet a második hegedű exponál — nyomban hosszú „ellentémát” játszik a prímhegedű. A befejezésnél Haydn ismét az elhalkulás meglepő effektusával él.


D-dúr vonósnégyes, op. 20, No. 4 (Hob. III. 34.)

A nyitó tétel pregnáns homofon tematikájából érdekesen alakul ki a tétel egészére jellemző áttört hangzás. A lassú tétel feliratában ismét a jellegzetes „affettuoso” utal az érzelmek áradására, amelyet a prímhegedűn bemutatott téma ritmusának differenciált aprózottságával is hangsúlyoz a komponista. A témát négy variáció követi, az utolsó előbb szó szerint felidézi a témát, majd összefoglalja a tételt. A Menuet felirata cigányos stílust ígér — ez a maga idejében Európa-szerte ingerlő egzotikumnak számított, amelynek az élete javarészét Magyarországon eltöltő Haydn a kortársak szemében illetékes ismerője lehetett —, a valóságban azonban legfeljebb érdekesen eltolt hangsúlyai révén kelt egzotikus hatást. A trió-szakasz úgyszólván kizárólag a gordonka szólójára épült. A harmadik tételben kilátásba helyezett cigányos íz, szín, tűz a zárótételben valóban fellelhető, a robbanékony temperamentumú finálé azonban a befejezéshez érve fokozatosan elcsendesedve vész a semmibe.


F-moll vonósnégyes, op. 20, No. 5 (Hob. III. 35.)

A baljós hangulatú moll-kompozíciók e korszakbeli legjellegzetesebb darabja az f-moll kvartett. Nyitó tételének témája szekvenciákból alakul dramatikussá fokozott, komplex zenei gondolattá. A rendkívül komoly hangú menüett — amint azt Somfai László már idézett tanulmányában kifejti — két témájával a „szonáta menüett” új típusát képvili. A lassú tétel siciliano ritmusú idillikus éneke kötődik a legtöbb szállal a Haydn-vonósnégyesek tegnapjához: a poézissel teljes szerenádmuzsikák Adagióihoz. A tegnap azonban mindig az idejétmúlt divatot jelenti, míg a régmúlt felidézése új tartást kölcsönöz műnek és alkotójának. Ez történik az f-moll vonósnégyes zárótételében, ahol a nagy barokk fúgák egyik közkeletű témáját választotta „két témára írt” fúgájához Haydn. Ezt a témát Bach a Wohltemperiertes Klavier második sorozatának a-moll fúgájában, Händel a Messiásban alkalmazta, Haydn után pedig Mozart dolgozta fel a Requiem „Kyrie eleison”-jában. A darab közepén az „al rovescio” (a visszájáról) felirat jelzi a formaalkotó témamegfordítást, amellyel egyidejűleg az eredeti téma is felhangzik.


A-dúr vonósnégyes, op. 20, No. 6 (Hob. III. 36.)

A megelőzőkhöz képest ez a mű rövid és könnyed; a három témára épülő záró fúga is oldott hangulatú; témája — amely nyomban az ellentémával együtt mutatkozik be — játékos, pikáns szinkópák élénkítik surranó mozgását.



Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz