Az op. 20 hat
kvartettjét Haydn 1772-ben komponálta. A sorozat hamarosan nyomtatásban is
megjelent, sőt, egymás után több kiadó is közreadta. 1779-ben került forgalomba
a Hummel cég gondozásában az a példány, amelynek címlapját a Nap rajza
díszítette. Bár ezt más kiadások is megelőzték, Haydn op. 20-as vonósnégyesei
„Nap-kvartettek” néven váltak ismertté. Pedig ezt a ciklust már csak laza
szálakkal tartja össze a közös opusz-szám: lényegében valamennyi darabja
egyedi, öntörvényű kompozíció, a zeneszerző leleményének sokszínű; sokarcú
megnyilatkozása, a műfajban való jártasságának bámulatra méltó példája:
összefoglalás és új célok kitűzése. A barokk zenei múlt, amellyel, úgy
látszott, az első opuszok szvit-karakterének kiaknázásával leszámolt Haydn,
ezúttal a kontrapunktikus örökség felelevenítése során jelentkezik. Miközben a
Bach halálával beköszöntő „gáláns” stílus érzelmes manírjainak hátat fordít,
egyre keményebb kézzel ragadja meg a vonáshangszerek szólamainak következetesen
vezetett vonalát, és polgárjogot szerez a zárófúgáknak.
Esz-dúr vonósnégyes, op. 20, No. 1 (Hob. III. 31.)
Ezt a
vonósnégyest Beethoven — aki egy ideig maga is Haydnnál tanult — lemásolta, és
behatóan tanulmányozta. Bár a „Nap-kvartettek” fent vázolt vonásai itt még nem
alakultak ki, az „Affettuoso” előírás nem véletlenül került a lassú tétel fölé:
ez a 3/8-os metrumú darab „a romantikus muzsika megszámlálhatatlan »álom«-,
»álmodozás«-karaktertételének előfutára; sima, elringató szólammozgás, amelyből
csak két, egymásra rímelő zárókadenciában mozdul ki nyugtalanabb ritmussal a
prímhegedű” — írja Somfai László a Filharmónia Műsorfüzete
ismertetésében.
C-dúr vonósnégyes, op. 20, No. 2 (Hob. III. 32.)
Az első tétel
mind ellenpontos szerkesztésével, mind a gordonka jelentős tematikus
indításával meglepetést kelt. ugyanakkor a szonátaforma kialakítása is mester
kezére vall: a melléktéma hangulata, karaktere lényegesen különbözik a
főtémáétól, a kidolgozásban pedig a motivikus munka kiforrottsága tanúskodik
arról, hogy Haydn a hetvenes évek elején már szuverén ura mondanivalónak és
technikának egyaránt. A lassú tétel tulajdonképpen a Cantabile feliratú
szakasz hegedűszólójával kezdődik: az előtte felhangzó Capriccio a
barokk concertók ritornelljeit idézi fel. Ez a tétel megszakítás nélkül
torkollik a dudahangzást imitáló Menuetbe, majd négy témára épített fúga
következik, az első fúgált finálé Haydn vonósnégyesei között.
G-moll vonósnégyes, op. 20, No. 3 (Hob. III. 33.)
Az op. 20
sorozatában szokatlanul gyakoriak a moll hangnemű művek és egyes tételek. Ez a
„romantikus válság” jele, hiszen Haydn alapvetően derűs, joviális lényéhez a
világos színű dúr hangnemek közelebb álltak, mint a fátyolosan elszínezett
hangzások, szenvedélyes dallamfordulatok. A g-moll kvartett nyitó tétele pedig
mindkettőben bővelkedik: főtémája szokatlanul terjedelmes, erőteljes és
rendkívül nagy ambitusú. Nem kevésbé drámai a menüett sem, amely a befejezésnél
meglepő módon elcsendesedik. A méltóságteljesen lépkedő lassú tételben jelentős
szerepet kap a gordonka; a finálé erős kontrapunktikus hajlamot árul el,
rövidke témájához — amelyet a második hegedű exponál — nyomban hosszú
„ellentémát” játszik a prímhegedű. A befejezésnél Haydn ismét az elhalkulás
meglepő effektusával él.
D-dúr vonósnégyes, op. 20, No. 4 (Hob. III. 34.)
A nyitó tétel
pregnáns homofon tematikájából érdekesen alakul ki a tétel egészére jellemző
áttört hangzás. A lassú tétel feliratában ismét a jellegzetes „affettuoso” utal
az érzelmek áradására, amelyet a prímhegedűn bemutatott téma ritmusának
differenciált aprózottságával is hangsúlyoz a komponista. A témát négy variáció
követi, az utolsó előbb szó szerint felidézi a témát, majd összefoglalja a
tételt. A Menuet felirata cigányos stílust ígér — ez a maga idejében
Európa-szerte ingerlő egzotikumnak számított, amelynek az élete javarészét
Magyarországon eltöltő Haydn a kortársak szemében illetékes ismerője lehetett
—, a valóságban azonban legfeljebb érdekesen eltolt hangsúlyai révén kelt
egzotikus hatást. A trió-szakasz úgyszólván kizárólag a gordonka szólójára
épült. A harmadik tételben kilátásba helyezett cigányos íz, szín, tűz a
zárótételben valóban fellelhető, a robbanékony temperamentumú finálé azonban a
befejezéshez érve fokozatosan elcsendesedve vész a semmibe.
F-moll vonósnégyes, op. 20, No. 5 (Hob. III. 35.)
A baljós
hangulatú moll-kompozíciók e korszakbeli legjellegzetesebb darabja az f-moll
kvartett. Nyitó tételének témája szekvenciákból alakul dramatikussá fokozott,
komplex zenei gondolattá. A rendkívül komoly hangú menüett — amint azt Somfai
László már idézett tanulmányában kifejti — két témájával a „szonáta menüett” új
típusát képvili. A lassú tétel siciliano ritmusú idillikus éneke kötődik a
legtöbb szállal a Haydn-vonósnégyesek tegnapjához: a poézissel teljes
szerenádmuzsikák Adagióihoz. A tegnap azonban mindig az idejétmúlt
divatot jelenti, míg a régmúlt felidézése új tartást kölcsönöz műnek és
alkotójának. Ez történik az f-moll vonósnégyes zárótételében, ahol a nagy
barokk fúgák egyik közkeletű témáját választotta „két témára írt” fúgájához
Haydn. Ezt a témát Bach a Wohltemperiertes Klavier második sorozatának
a-moll fúgájában, Händel a Messiásban alkalmazta, Haydn után pedig
Mozart dolgozta fel a Requiem „Kyrie eleison”-jában. A darab közepén az
„al rovescio” (a visszájáról) felirat jelzi a formaalkotó témamegfordítást,
amellyel egyidejűleg az eredeti téma is felhangzik.
A-dúr vonósnégyes, op. 20, No. 6 (Hob. III. 36.)
A megelőzőkhöz
képest ez a mű rövid és könnyed; a három témára épülő záró fúga is oldott
hangulatú; témája — amely nyomban az ellentémával együtt mutatkozik be —
játékos, pikáns szinkópák élénkítik surranó mozgását.
Forrás: Pándi
Marianne, Hangversenykalauz