A partiták
harmadik és negyedik darabja már Anna Magdalena Bach 1725-ből származó második
Kottáskönyvecskéjében szerepel; feltehetően a másik négy darab is ez idő tájt
keletkezett. 1726-ban Bach hozzákezdett a partiták nyomtatásban való
megjelentetéséhez. A kiadást a saját költségén fedezte, ezért józan
óvatossággal egyszerre csak egy partitát publikált, majd amikor vállalkozása
sikeréről meggyőződött, sorozatba foglalta a hat kompozíciót és Klavierübung
I. cím alatt bocsátotta közre 1731-ben. Az „op. 1” jelzésű kiadvány
általános kelendőségnek örvendett. Forkel szerint egy pályáján elinduló
zongorista számára biztos sikert jelentett, ha Bach partitáit megtanulta.
Amikor Bach
Lipcsében letelepedett és sokrétű tevékenységét megkezdte, mint zongoratanár is
hamarosan nagy tekintélyre tett szert. Tehát e téren is méltó utóda lett
Kuhnau-nak, aki előtte a Tamás templom kántora és ugyancsak jeles
zongorapedagógus volt. Kuhnau kétkötetes Clavier-Übung című
gyűjteménye hét-hét partitát foglalt magában (a második kötet függelékében
jelent meg B-dúr szonátája.)
Mind a
Clavier-Übung, mind a Frische Clavier-Früchte című kötet több kiadást
ért meg, így Bach első opusza joggal számíthatott szakértő közönség
érdeklődésére.
A partiták
hagyományos tánctételeit szabadon formált, jelentős bevezető tétel előzi meg:
Preludium, Sinfonia, Fantasia, Ouverture, Praeambulum, illetve Toccata. De a
tánctételek sorát is megszakítja olykor egy-egy Rondeau, Scherzo, Burlesca vagy
Capriccio. Azzal, hogy egyik alkalommal menüett helyett Tempo di Menuetto,
máskor gavotte helyett Tempo di Gavotta megjelölést alkalmazott a
mester, már sejteni engedte e táncok stilizált jellegét.
I. Partita,
B-dúr, BWV 825
1726-ban,
kevéssel azután, hogy Bach első partitája nyomtatásban megjelent, megszületett
Lipót anhalt-kötheni nagyherceg első fiúgyermeke. A zeneszerző – aki három
évvel korábban már búcsút mondott a kötheni rezidenciának – a partita gondosan
lemásolt kéziratos példányát egy meglepően ügyes költemény kíséretében elküldte
az újszülött trónörökösnek.
A Praeludium
nem olyan hatalmas, mint az angol szvitek első tételei. Differenciált
ritmikájú, ékesítésekkel finoman csipkézett témáját a háromszólamú tétel –
Spitta szerint – az ellenpontozás küszöbéig jutva dolgozza fel. A nagy
összetett formák hangnemi terve e viszonylag rövid darabban is nyomon
követhető, akárcsak a kettes tematika előremutató szonátadramaturgiája. A.
darab további különlegessége a mindvégig egyszólamú,
hármashangzat-felbontásokra épülő Gigue, amelyben. a kézkeresztezés
bonyolult technikáját alkalmazza a mester.
II. Partita, c-moll, BWV 826
Az első tétel
három különálló egységből szerkesztett: pontozott ritmikájú, súlyos léptű
francia nyitány, dúsan kolorált olasz ária és kétszólamú fúga alkotják e három
egységet. A Sarabande szokatlanul sima menete nem árulja el a tánc
spanyol eredetét. A Rondeau gigue-típusú, imitációsan kidolgozott darab,
amelynek jellegzetes arcélét témafejének oktávugrása kölcsönzi. Nem szűkölködik
merész hangközugrásokban a záró Capriccio sem: decima ugrások teszik
valóban „szeszélyessé” témáját és nehezítik tetemesen a zongorajátékos
feladatát.
III. Partita,
a-moll, BWV 827
A nyitó tétel
nagyméretű kétszólamú invenció. Az Allemande ritmikája szokatlan módon
aprózott, dallamvonalát számos ékesítés töri meg. A Burlesca a mű
korábbi változatában (Anna Magdalena kottáskönyvében) a Menuett címet viseli, a
Scherzo – ez az ártatlan kétszólamú darab – pedig teljességgel hiányzik.
IV. Partita,
D-dúr, BWV 828
A művet
bevezető francia nyitány két részből áll: pontozott ritmusú, ünnepélyes
előtagból és 9/8-os időmértékű, szélesen hömpölygő, imitációs Allegróból. Az Allemande
rendkívül kifejező, a tétel vége felé egyre dúsabban kolorált dallamát
mindvégig a felső szólam adja elő. Az Aria ezúttal valódi barokk áriát
reprezentál, arányosan tagolt frázisokkal, beszédes deklamációval. A Sarabande
kolorált dallamossága az Allemande-éval rímel. Rendhagyó a Gigue hármas
tagolású (9/16) üteme, valamint az, hogy második része új anyaggal indul.
V. Partita,
G-dúr, BWV 829
Az első
tételben különleges módon vegyíti Bach a toccata- és concerto-elemeket, a
rögtönzésszerű futamokat és a kötött metrikájú, kétszólamú játékot. Igényes
háromszólamú szerkesztés jellemzi az Allemande-ot, míg a Courante mozgásformája
a concerto jellegű Praeambulum-ra utal vissza. A tételeknek ebben az ölelkező
rímrendszerében a Sarabande az Allemande háromszólamú szerkesztését
követi. A stilizált menüett egy-két ütem kivételével egyszólamú, a B-dúr
partita Gigue-jéhez hasonló. 3/4-es üteme javarészt 6/8-os képletekben
realizálódik. A Gigue – akárcsak a D-dúr partitában – második részében
új anyagot mutat be.
VI. Partita,
e-moll, BWV 830
A Toccata
háromrészes forma, amelyben rögtönzésszerű elő- és utójáték fúgát keretez. A
fúga témája a toccata első témájából származik. Az Allemanda (így,
olaszosan írva!) nevét meghazudtolóan franciás, ouverture-muzsika. Ritmikájának
zaklatottságát (pontozás, szinkópák) a Corrente is megőrizte. Ez a tétel
eredetileg a hegedűre és zongorára írott G-dúr szonáta (BWV 1019) része
volt. A Sarabande a partira korábbi alakjában (Anna Magdalena második
Notenbüchlein-jében) még nem volt a sorozat része. Rendkívül differenciált
ritmikájú, érzékeny és expresszív darab. A Gavotte ugyancsak a G-dúr
hegedűszonátából került a partitába. Bonyolult metrikájú, fugált Gigue
fejezi be Bach „op. I.” sorozatát.
H-moll Partita
(Francia Ouverture), BWV 831
A Klavierübung
első kötetének sikere további gyűjtemény kiadására ösztönözte Bachot, aki
1735-ben már a második kötettel jelentkezett. Kiadót is talált, ifjabb
Christoph Weigel személyében, így az anyagi kockázat nem az alkotót terhelte
többé. A Klavierübung II. részét az uralkodó európai stílusok
bemutatásának szentelte: ilyen meggondolás alapján került egymás mellé a
Francia nyitány és az Olasz koncert.
A szvit
elnevezését – e műfaj zenekari példáinak nyomán – nyitó tételéről nyerte. Ennek
francia stílusú, Grave tempójú első szakasza – a D-dúr szvit Ouverture-ével
ellentétben – a fugált Allegro után visszatér. A 6/8 időmértékű ellenpontos
középső tételrészben a mester a concertók módjára választja külön a „forte” és
„piano” szakaszokat. Az utána következő tánctételek a partitákhoz és szvitekhez
képest meglepően egyszerű kidolgozásúak, csak a négyszólamú Sarabande
mutat igényes szerkesztést. A második Passepied H-dúr hangneme Bach
zongoraműveiben ezen kívül csak a Wohltemperiertes Klavier két sorozatában fordul
elő. A Gigue a II. Francia szvit Canarie tánctípusának
megfelelője. Spitta véleménye szerint a h-moll partitával Bach nem a
zongorapartiták sorozatát kívánta folytatni, hanem a zenekari szvitek
hangulatát felidézni.
Nézetét
alátámasztja az a körülmény, hogy a Gigue ezúttal nem befejező tétele a
sorozatnak – hasonlóan a zenekari h-moll szvithez –, hanem azt egy színes
zsánerkép, Echo (= visszhang) zárja le.
Forrás: Pándi
Marianne, Hangversenykalauz