2017. február 15., szerda

Johann Sebastian Bach: Partiták BWV 825-831

A partiták harmadik és negyedik darabja már Anna Magdalena Bach 1725-ből származó második Kottáskönyvecskéjében szerepel; feltehetően a másik négy darab is ez idő tájt keletkezett. 1726-ban Bach hozzákezdett a partiták nyomtatásban való megjelentetéséhez. A kiadást a saját költségén fedezte, ezért józan óvatossággal egyszerre csak egy partitát publikált, majd amikor vállalkozása sikeréről meggyőződött, sorozatba foglalta a hat kompozíciót és Klavierübung I. cím alatt bocsátotta közre 1731-ben. Az „op. 1” jelzésű kiadvány általános kelendőségnek örvendett. Forkel szerint egy pályáján elinduló zongorista számára biztos sikert jelentett, ha Bach partitáit megtanulta.

Amikor Bach Lipcsében letelepedett és sokrétű tevékenységét megkezdte, mint zongoratanár is hamarosan nagy tekintélyre tett szert. Tehát e téren is méltó utóda lett Kuhnau-nak, aki előtte a Tamás templom kántora és ugyancsak jeles zongorapedagógus volt. Kuhnau kétkötetes Clavier-Übung című gyűjteménye hét-hét partitát foglalt magában (a második kötet függelékében jelent meg B-dúr szonátája.)
Mind a Clavier-Übung, mind a Frische Clavier-Früchte című kötet több kiadást ért meg, így Bach első opusza joggal számíthatott szakértő közönség érdeklődésére.

A partiták hagyományos tánctételeit szabadon formált, jelentős bevezető tétel előzi meg: Preludium, Sinfonia, Fantasia, Ouverture, Praeambulum, illetve Toccata. De a tánctételek sorát is megszakítja olykor egy-egy Rondeau, Scherzo, Burlesca vagy Capriccio. Azzal, hogy egyik alkalommal menüett helyett Tempo di Menuetto, máskor gavotte helyett Tempo di Gavotta megjelölést alkalmazott a mester, már sejteni engedte e táncok stilizált jellegét.

I. Partita, B-dúr, BWV 825

1726-ban, kevéssel azután, hogy Bach első partitája nyomtatásban megjelent, megszületett Lipót anhalt-kötheni nagyherceg első fiúgyermeke. A zeneszerző – aki három évvel korábban már búcsút mondott a kötheni rezidenciának – a partita gondosan lemásolt kéziratos példányát egy meglepően ügyes költemény kíséretében elküldte az újszülött trónörökösnek.

A Praeludium nem olyan hatalmas, mint az angol szvitek első tételei. Differenciált ritmikájú, ékesítésekkel finoman csipkézett témáját a háromszólamú tétel – Spitta szerint – az ellenpontozás küszöbéig jutva dolgozza fel. A nagy összetett formák hangnemi terve e viszonylag rövid darabban is nyomon követhető, akárcsak a kettes tematika előremutató szonátadramaturgiája. A. darab további különlegessége a mindvégig egyszólamú, hármashangzat-felbontásokra épülő Gigue, amelyben. a kézkeresztezés bonyolult technikáját alkalmazza a mester.


II. Partita, c-moll, BWV 826
Az első tétel három különálló egységből szerkesztett: pontozott ritmikájú, súlyos léptű francia nyitány, dúsan kolorált olasz ária és kétszólamú fúga alkotják e három egységet. A Sarabande szokatlanul sima menete nem árulja el a tánc spanyol eredetét. A Rondeau gigue-típusú, imitációsan kidolgozott darab, amelynek jellegzetes arcélét témafejének oktávugrása kölcsönzi. Nem szűkölködik merész hangközugrásokban a záró Capriccio sem: decima ugrások teszik valóban „szeszélyessé” témáját és nehezítik tetemesen a zongorajátékos feladatát.


III. Partita, a-moll, BWV 827
A nyitó tétel nagyméretű kétszólamú invenció. Az Allemande ritmikája szokatlan módon aprózott, dallamvonalát számos ékesítés töri meg. A Burlesca a mű korábbi változatában (Anna Magdalena kottáskönyvében) a Menuett címet viseli, a Scherzo – ez az ártatlan kétszólamú darab – pedig teljességgel hiányzik.


IV. Partita, D-dúr, BWV 828
A művet bevezető francia nyitány két részből áll: pontozott ritmusú, ünnepélyes előtagból és 9/8-os időmértékű, szélesen hömpölygő, imitációs Allegróból. Az Allemande rendkívül kifejező, a tétel vége felé egyre dúsabban kolorált dallamát mindvégig a felső szólam adja elő. Az Aria ezúttal valódi barokk áriát reprezentál, arányosan tagolt frázisokkal, beszédes deklamációval. A Sarabande kolorált dallamossága az Allemande-éval rímel. Rendhagyó a Gigue hármas tagolású (9/16) üteme, valamint az, hogy második része új anyaggal indul.


V. Partita, G-dúr, BWV 829
Az első tételben különleges módon vegyíti Bach a toccata- és concerto-elemeket, a rögtönzésszerű futamokat és a kötött metrikájú, kétszólamú játékot. Igényes háromszólamú szerkesztés jellemzi az Allemande-ot, míg a Courante mozgásformája a concerto jellegű Praeambulum-ra utal vissza. A tételeknek ebben az ölelkező rímrendszerében a Sarabande az Allemande háromszólamú szerkesztését követi. A stilizált menüett egy-két ütem kivételével egyszólamú, a B-dúr partita Gigue-jéhez hasonló. 3/4-es üteme javarészt 6/8-os képletekben realizálódik. A Gigue – akárcsak a D-dúr partitában – második részében új anyagot mutat be.


VI. Partita, e-moll, BWV 830
A Toccata háromrészes forma, amelyben rögtönzésszerű elő- és utójáték fúgát keretez. A fúga témája a toccata első témájából származik. Az Allemanda (így, olaszosan írva!) nevét meghazudtolóan franciás, ouverture-muzsika. Ritmikájának zaklatottságát (pontozás, szinkópák) a Corrente is megőrizte. Ez a tétel eredetileg a hegedűre és zongorára írott G-dúr szonáta (BWV 1019) része volt. A Sarabande a partira korábbi alakjában (Anna Magdalena második Notenbüchlein-jében) még nem volt a sorozat része. Rendkívül differenciált ritmikájú, érzékeny és expresszív darab. A Gavotte ugyancsak a G-dúr hegedűszonátából került a partitába. Bonyolult metrikájú, fugált Gigue fejezi be Bach „op. I.” sorozatát.


H-moll Partita (Francia Ouverture), BWV 831
A Klavierübung első kötetének sikere további gyűjtemény kiadására ösztönözte Bachot, aki 1735-ben már a második kötettel jelentkezett. Kiadót is talált, ifjabb Christoph Weigel személyében, így az anyagi kockázat nem az alkotót terhelte többé. A Klavierübung II. részét az uralkodó európai stílusok bemutatásának szentelte: ilyen meggondolás alapján került egymás mellé a Francia nyitány és az Olasz koncert.

A szvit elnevezését – e műfaj zenekari példáinak nyomán – nyitó tételéről nyerte. Ennek francia stílusú, Grave tempójú első szakasza – a D-dúr szvit Ouverture-ével ellentétben – a fugált Allegro után visszatér. A 6/8 időmértékű ellenpontos középső tételrészben a mester a concertók módjára választja külön a „forte” és „piano” szakaszokat. Az utána következő tánctételek a partitákhoz és szvitekhez képest meglepően egyszerű kidolgozásúak, csak a négyszólamú Sarabande mutat igényes szerkesztést. A második Passepied H-dúr hangneme Bach zongoraműveiben ezen kívül csak a Wohltemperiertes Klavier két sorozatában fordul elő. A Gigue a II. Francia szvit Canarie tánctípusának megfelelője. Spitta véleménye szerint a h-moll partitával Bach nem a zongorapartiták sorozatát kívánta folytatni, hanem a zenekari szvitek hangulatát felidézni.

Nézetét alátámasztja az a körülmény, hogy a Gigue ezúttal nem befejező tétele a sorozatnak – hasonlóan a zenekari h-moll szvithez –, hanem azt egy színes zsánerkép, Echo (= visszhang) zárja le.



Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz