Egyetlen
vonósnégyesét Sibelius 1909-ben írta. Ez a körülmény arra utal, hogy a
zeneszerzőnek nem lehetett folyékonyan beszélt idiómája kvartett-nyelv, és
gondolatait a zenekari koncepcióból szűrte le a négy vonós hangszeren való
megszólaltatás céljára. Mivel azonban mondanivalója rendkívül szubjektív (erre
utal alcíme is: „Meghitt hangok”), a zeneszerző egyéniségét meggyőzően
ábrázolja. A mű formáját tekintve középúton áll a szonáta és a szvit között.
Az első
tétel rövid, lassú bevezetésében a hegedű és brácsa dialógusa alakítja ki azt a
témát, amelyre a gyors főtétel épül. A második tétel attacca következik ez
után. Scherzo típusú zenéjének hangzó hátterét a szünet nélkül zizegő tremolók
adják. A harmadik tétel az érzelmek szabad áradásának nyújt lehetőséget. Zenei
anyaga ugyanolyan kötetlen mólon szerkesztett, mint az első tételé. Újabb
scherzo tétel következik, zagyszabású, mozgalmas darab. A zárótétel hordozza a
legszemélyesebb mondanivalót és a finn nemzeti stílus legsajátosabb vonásait.
Forrás:
Pándi Marianne, Hangversenykalauz