2017. február 20., hétfő

Händel: Tizenkét concerto grosso, op. 6 (no. 7-12.)


7. CONCERTO GROSSO, B-DÚR


Azok a concerto grossók, amelyek a barokk versenyművekben meghonosodott háromtételes keretet túllépik és tánctételeket is magukba foglalnak, közelebb állnak a szvit műfajához. Händel op. 6. sorozatában nagyobbrészt ez a típus található. A B-dúr concerto első tétele a szokásos lassú—gyors szakaszokból áll; ellenpontos gyors részének érdekesen aprózott témája úgy hat, mint egy madár énekének kottaképe. A második Largo megilletődött kamaramuzsika; az Andante basszusainak egyenletesen lépdelő ritmikája ünnepélyes processzió képzetét kelti. A versenyművet szinkópás ritmikájú Hornpipe (=duda) tánc rekeszti be.

8. CONCERTO GROSSO, C-MOLL


Ez a concerto már valóságos szvitmuzsika: hat tételéből kettő táncdarab. Igen érdekes az Allemande-ot követő Grave témafejének négyhangú képlete, amely utóbb mint „sors”-motívum vált ismertté. Ebben a concertóban túlsúlyba kerültek a lassú tételek: lépő ritmikájú Andante után átvezető jellegű, rövid Adagio következik, majd az ugyancsak lassú tempójú Siciliana után táncos lejtésű Allegro fejezi be a sorozatot.

9. CONCERTO GROSSO, F-DÚR


A bevezető Largo várakozást keltő, feszültséget teremtő előjátéka után lapidáris, homofon gyors szakasz következik: igazi szimfonikus nyitótétel. A második tétel lassú szakasza, bár címe erre nem utal, siciliano; a gyors rész ellenpontos szövésű. A két zárótánc ismét a mű szvit jellegéről tanúskodik.

10. CONCERTO GROSSO, D-MOLL


Mint a sorozat második felének darabjai, ez is kifejezetten szvitmuzsika, bár ezúttal (a negyedik tételben) a szólóhegedűk számára is juttatott néhány önálló ütemet a zeneszerző. A nyitó darab francia stílusú, nagyszabású Ouverture; a lassú Air ritmikája a méltóságteljes barokk táncok lejtését idézi; a két gyors zárótétel a nagy oratóriumok szimfonikus tablóira emlékeztet.

11. CONCERTO GROSSO, A-DÚR


Annak ellenére, hogy tudjuk: a teljes sorozat nem egészen egy hónap alatt készült, mégis feltűnő, milyen „érettek” a magasabb számozású darabok, bennük milyen szuverén bravúrral teremti meg Händel a szimfonikus zenekari nagyforma korai remekműveit. Az A-dúr concerto nagyszabású nyitó-tétele ezúttal a lassú bevezetésben mond többet, a gyors kontrapunktikus szakasz pedig rövid, kóda jellegű. A gagliarda-ritmusú Andante néhány ütemes Largo bevezetés után hangzik fel: ebben a szélesen kibontakozó tételben a variáció eszközeivel is élt a mester. A concerto-karaktert a záró Allegro őrizte meg leghívebben, ebben a táncos ritmikájú darabban valóban „versengenek” az egyes hangszercsoportok, a szólóhegedű pedig virtuóz játékával emelkedik ki.

12. CONCERTO GROSSO, H-MOLL


Az op. 6-os sorozat utolsó darabja több szempontból érdekes. Két, azonos típusú tétel keretezi (a már ismert ouverture-forma, lassú bevezetéssel és kontrapunktikus gyors szakasszal), a középen felhangzó Ariát azonban nem az alaphangnemben, illetve annak szokásos paralel-hangnemében írta Händel, hanem a domináns hangnemben (E-dúr), és a táncos lejtésű lassú darabot egy „változat”-tal bővítette ki.


Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz