2017. február 12., vasárnap

Concerto

A concerto a korai 16. századtól mindenfajta zenei együttes gyűjtőfogalma az előadói gyakorlatban. Más összefüggésekben hangszer-összeállítást, együtthangzást is jelenthet. A 16. század végétől a sinfoniával azonos értelemben, műcímként használják, eleinte túlnyomóan vokális-hangszeres együttes-zenékre. Ilyenek például A és G. Gabrieli egy- és többkórusos motettái és madrigáljai (Concerti, 1587), vagy L. Viadana egy-négyszólamú continuo-kíséretes szólómotettái (Cento concerti ecclesiastici).




Németországban a szót Praetorius (1619) óta eredeti latin jelentésének megfelelően "versengés"-ként értelemzték: különböző ének- és hangszercsoportok, vagy Viadana mintájára szólóhangok és basso continuo versengéseként. Túlnyomórészt innen származik a "concertáló stílus" kifejezés, amely a mai zenetörténet-írás szerint a barokk egyik jellemzője. Viadana német követője Schein (Opella nova egyházi koncert) és Schütz (Kleine Geistliche Concerte). A protestáns egyházi zenében a concerto kifejezést kóruskantátákra is alkalmazták (még J. S. Bach is).



A 17. század második felétől Itáliában a concerto egyre inkább hangszeres együttesre írt darabok címe lett, függetlenül attól, szerepeltek-e bennük szólóhangszerek, vagy nem. Az 1660-90-es években egyes darabokban kifejlődött a solo-tutti megkülönböztetése, ezek voltak a szóló concerto és a concerto grosso műfajok ősei. Ezeket azonban a kortárs olasz szóhasználat a concerto forma különleges darabjainak tekintette. A concerto elnevezés jelentését egy vagy több szólóhangszerre és zenekarra írt kompozíciókra szűkítő szóhasználat csak a 18. század első felében, Németországban vált általánossá.





Az olasz concerto szólóhangszerre eleinte egy vagy két trombita volt (G. Bononcini op.3, 1685), valamint a trombitát helyettesítő hangszerként oboa illetve hegedű (M. Cazzati, 1665). Eredendően hegedű-concertonak szánt művet elsőként Torelli (op. 6, 1698) és Albinoni (op. 2, 1700), gordonka concertót Jacchini írt (op. 4, 1701).




A szóló concerto műfajának, különösen háromtételes formatípusának kialakítása, ritornellformájú szélső és kantábilis középtételekkel, mégis Vivaldi nevéhez fűződik, akinek op. 3-ja a 18. század első évtizedében keletkezett ugyan, de nyomtatásban csak 1712-ben jelent meg.




Vivaldi követője volt Dall'Abaco, G. M. Alberti, Veracini, Tessarini és virtuóz hegedűversenyeivel Locatelli. Tartini már nem tartozott Vivaldi közvetlen követői közé. Az ő növendéke volt Nardini és Pugnani.




Németországban a szóló concerto már 1710 előtt ismert, erről tanúskodnak J. S. Bach Vivaldi-átdolgozásai (hat concerto csembalóra, három orgonára). Bach saját concertói részben egyesítik a concerto grosso és a szóló concerto műfaját, például a 4. és 5. brandenburgi verseny. Ezzel szemben a 3. régi stílusú "többkórusos" concerto.



A szvittel kapcsolódó szóló concerto ritka példája az 1. brandenburgi verseny végleges formája és a h-moll zenekari szvit. A szóló concerto további német mesterei: Graupner, Telemann, Fasch és Pisendel. A hegedű concerto legrangosabb francia alkotója Leclair volt.
A zongoraverseny műfajának megteremtői Bach egy-négy csembalóra írt versenyművei (eleinte hegedűverseny-átdolgozások) és Händel concertói (orgonára, csembalóra vagy hárfára). A klasszikában és a romantikában a versenymű nem követi többé a koncertálás eszméjét, amelynek tudatos újjáélesztésére a 20. század zenéjében került sor.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon