2017. február 12., vasárnap

Arcangelo Corelli: Tizenkét Concerto grosso, op. 6

Arcangelo Corelli (1653—1713): Tizenkét Concerto grosso, op. 6
Mint kora egyik legnagyobb hegedűse, a hangszer pedagógiáját igen magas fokra fejlesztette; mint zeneszerző, a barokk zenekari muzsika stílusának alapjait vetette meg öt sorozat (op. 1., 2., 3., 4., 6.) concerto grossójával, illetve kamaraszonátájával. A concerto grossókat az op. 6. gyűjtemény foglalja magába. Ez a sorozat a zeneszerző halála után, 1714-ben jelent meg Roger amszterdami kiadónál, és tizenkét darabot — nyolc „templomi” és négy „kamara” versenyművet tartalmaz. A templomi koncerteket (concerto da chiesa) a templomi szertartás közben adták elő, a világi célra szánt kamarakoncertek (concerto da camera) tételei között táncdarabokat is találunk. Ezek a művek vélhetően már 1680 táján elkészültek, és mire nyomtatásban megjelentek, a muzsikusok és zenehallgatók már nagy részüket ismerték. Ha a Corelli különféle külföldi útjaira vonatkozó adatok nem is teljesen megbízhatók, kétségtelen, hogy a korabeli európai zene különféle stílusirányzatait jól ismerte, és ezeket szuverén módon vette át a maga concertóiba. A velencei operanyitányok ünnepélyes hangja éppúgy hatott rá, mint Lully balettjeinek tánctételei, vagy a bolognai mesterek ellenpontozó írásmódja. Műveinek maradandó értékét, népszerűségét a harmóniavilág, dallamosság és ritmika klasszikus egyensúlya, nyugodt és tiszta kifejezésmódja biztosítja.

1. D-dúr concerto

Az a fényes hangzás és ünnepélyes lejtés, amelyet a zeneszerzők általában pomposo felirattal jelölnek, különösen a D-dúr hangnemben írott művekben érvényesül jól. E versenymű megnyitó, tételében ennek az effektusnak egyik legkorábbi példájával találkozunk. A félzárlat után következő gyors szakasz menetét időnként egy-egy akkordikus adagio-ütem szakítja meg. A második Largo táncos lejtésű sarabande, a rákövetkező Allegro ugyancsak táncra (chaconne) emlékeztet. A harmadik Largo során a concertino hangszerei kamarazeneszerűen osztják meg a két hegedű szólamát a gordonka basszusa felett, az Allegro kontrapunktikus tétel. A befejező Allegro során a zeneszerző kifejezetten szólisztikus feladatokat bíz az elsőhegedűre.


2. F-dúr concerto

Tízütemes fanfárszerű intrada (Vivace) után ellenpontos Allegro következik. Ez a tétel a maga bonyolult és mesteri felépítésében (szeszélyesen közbeékelt adagiók után előbb a bevezető intrada, majd a fugato tér vissza, végül lassú tempójú kóda zárja a tételt) a bécsi szonátaforma korai, zseniális előhírnöke. A második helyen álló, kontrapunktikus Allegro után ötütemes „függöny” (Grave) vezeti be a lassú tételt, ez pedig a concertino és ripieno között szabályosan váltakozó, gyors tempójú zenéhez kapcsolódik.


3. C-moll concerto


A szélesen ívelő, akkordikus Largo után felhangzó Allegro nagyszabású ellenpontos tétel. A Grave jelzésű második tétel témáját Bach ötszólamú cisz-moll fúgája tette közismertté (Wohltemperiertes Klavier I). Merész hangközlépések, szokatlan harmóniák, kromatikus elszíneződések révén válik meglepően személyes hangúvá ez a zene. A rákövetkező Vivace során, mintha a zeneszerző ugyanazon ritmusképlet motorikus hatásával kívánt volna visszatérni abba a stíluskörbe, amelyből előzőleg kitört! A befejező Allegro 12/8-os metrumú, gigue-szerű darab.


4. D-dúr concerto

Négyütemes, akkordokból szőtt „függöny” után hangzik fel a két hegedű figuratív szólóiból szerkesztett Allegro tétel: Az Adagio ritmikus figurációkból összetett harmóniái a velencei chaconne-típusokra emlékeztetnek; a Vivace élénk, sarabande lejtésű darab, amelyben a gordonka szólama képviseli a mozgalmasságot. Kétrészes, nagyszabású Allegro tétel rekeszti be a versenyművet.


5. B-dúr concerto


A lassú bevezetés homofon szerkesztésű, a tétel gyors főszakasza áttört hangszerelésű, amelyből a két szólóhegedű jelentősen kiemelkedik. A befejezés ugyancsak lassú zene, de nem az első szakasz ismétlődik, hanem az eddigiekhez képest új anyag következik. A második Allegro polifon darab. Rövid Largo előzi meg a zárótételt, amelyben ismét virtuóz szerep jut a két szólóhegedűnek.


6. F-dúr concerto

A bevezető Adagio akkordikus sarabande ritmusú zene, a rákövetkező Allegro figurációs szólókban gazdag, mozgalmas darab. A kontrapunktikus szerkesztésű lassú tételt táncos lejtésű Yivace követi. A záró Allegro során szabályos párbeszéd alakul ki a szólóhangszerek és az együttes csoportjai között.



7. D-dúr concerto


Fényes és ünnepélyes intrada után hangzik fel az ellenpontos Allegro, amelyben Corelli — nyilván velencei mintára — hatásosan alkalmazta az álló akkordokkal való figurációt: 14 ütemen át hangoztat egyetlen D-dúr akkordot! A tétel befejezése Adagio. A második Allegro tételben főként a gordonkaszólam képviseli a mozgalmasságot. A lassú tétel zenei anyaga poétikusan oszlik meg a három szólóhangszer között, majd ellenpontos szerkesztésű Allegro hangzik fel. A befejező Vivace táncos ritmikája sicilianót idéz.



8. G-moll concerto („karácsonyi”)

A „karácsony estéjére írott” versenymű Corelli legnépszerűbb zenekari műve. Néhány ütemes akkord-„függöny” után ellenpontos Grave szakasz következik, majd a gyors tételben — mint az eddigi Corelli-concertókban gyakran — a basszus szólama jelenti a mozgalmasságot. Az Adagio rövid közjátéka után gyors tétel következik, virtuóz hegedűszólammal, majd visszatér a lassú szakasz: ezzel Corelli az énekes zenében közkeletű da capo ária formáját vette át. A harmadik tételt (Vivace) sarabande-szerű táncos lejtés jellemzi. A negyedik helyen álló Allegro dalszerű, rendkívül populáris témát mutat be, az első hegedűt helyenként szólisztikusan szerepelteti. A concerto ötödik tétele a „tetszés szerint” megszólaltatható karácsonyesti ünnepi zene, a dél-olasz utcai síposok hagyományos 12/8-os metrumú pasztorálja, amely meghatott pianissimóban cseng ki.


A sorozat második részében négy „kamarakoncert” kapott helyet, azaz olyan táncfüzérek, amelyek javarészt azonos hangnemű, gyors darabokból állnak, csak az egyetlen lassú tétel íródott a párhuzamos hangnemben, ez a tétel azonban többnyire néhány ütem tartamára korlátozott átvezetés, illetve közjáték csupán. A concertino — akárcsak a „templomi” koncertekben — itt is két hegedűből és egy gordonkából áll, ezekből olykor szólisztikus szereppel emelkedik ki az első hegedű, máskor a gordonkának jut a mozgalmas szólam, vagy a zeneszerző egyenlő arányban osztja el mondanivalóját.




9. F-dúr concerto



10. C-dúr concerto



11. B-dúr concerto



12. F-dúr concerto




Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz