A TÉL (L'inverno)
Küszködni, fázva, csikorgó havakkal,
csikaró, fájó, rettenetes szélben,
topogni sűrűn, meg ne fagyj a télben,
jeges világban, vicsorgó fogakkal.
Húzódni tűzhöz, terített, víg asztal
mellé, míg ott künn csak úgy szakad, délben -
majd síkos úton, jaj, elesőfélben
továbbhaladni, mindig egy arasszal:
vigyázz, megcsúszol! Lábad nem szaladhat:
No, kelj fel, indulj - hanem aztán jó kis
roppanás: jég volt, beszakadt alattad!
Sirokkó, bóra, ezerféle kófic
rohama csap rád zúgó szél-hadaknak -
ilyen a tél hát, de van benne jó is...
(Rónai Mihály fordítása)
A tél című f-moll koncert
dramaturgiailag ellentétpárjának, A nyárnak megfelelője: míg ott a hőség
tikkasztó kábulatát éltük át a megnyitó tételben, itt a dermesztő hideg
merevíti mozdulatlanná a képet (a tavaszi és az őszi jelenetsor ezzel szemben
ünnepi hangulattal, a természet és az ember harmonikus egymásratalálásával
indult!). A ritonell itt
is úgyszólván jelzés csupán, a zenei anyag szinte a semmiből jön létre: ritmus,
harmónia, dallam jóformán nem is játszik szerepet ebben a tizenkét ütemben - és
mégis velőnkig hat a hideg, átéljük a szonett első versszakának minden sorát! "Küszködni, fázva, csikorgó
havakkal, csikaró, fájó, rettenetes szélben, topogni sűrűn, meg ne fagyj a
télben, jeges világban, vicsorgó fogakkal."
A első hegedűszóló a
"rettenetes szél" jelzésnél hangzik fel, de ugyancsak a szólóhangszer
feladata, hogy a futó lábak és összekoccanó fogak hangzó élményét
interpretálja. Ez utóbbi egyben a tétel végét is jelzi, a hegedű sűrű
kettősfogásos figurációi közben fokozatosan bekapcsolódik a ritornell, de a
tétel végén nem tér vissza eredeti alakjában.
A Largo egyike a legismertebb
Vivaldi-zenéknek, számtalan feldolgozásban, külön előadási darabként is gyakran
hallható. Miközben a zenekar első és másodikhegedűi "Az eső" felirat
értelmében pengetett játékkal jelenítik meg az ablakon koppanó esőcseppeket, a
szólóhegedű a ciklus legszebb dallamát énekli a szonett második strófájának
első két sorára: "Húzódni tűzhöz, terített, víg asztal mellé, míg ott künn
csak úgy szakad, délben". A folytatás a fináléra marad: "vigyázz,
megcsúszol! Lábad nem szaladhat: No, kelj fel, indulj - hanem aztán jó kis
roppanás: jég volt, beszakadt alattad!"
A mozgás felszabadult örömét a
szabadjára engedett hegedűszóló érzékelteti, amely ezúttal is híven követi a
szöveg értelmét, és humorosan ábrázolja a meg-megcsúszó, végül is lepottyanó,
majd újult lendülettel nekiiramodó korcsolyázókat és a megroppanó jeget. Ismét
megjelennek a szelek: lassú közjáték jelzi a sirokkót, harminckettedekben süvítő
hegedűszóló a "Sirokkó,
bóra, ezerféle kófic rohama csap rád zúgó szél-hadaknak - ilyen a tél hát, de
van benne jó is..." - ezzel fejeződik be a szonett és A négy évszak
sorozata.
Forrás: Pándi Marianne,
Hangversenykalauz