Az allemande a 16. században és a
barokkban elterjedt vonulós páros tánc, a barokk szvit-ben a 4 alaptánc egyike.
Először 1550 körül fordul elő, P. Phalése lantkiadványaiban (1546/47),
Attaingnant-nál (1546-1550) és Susato egy táncgyűjteményében (1551). A korai
allemande páros ütemű, közepes tempójú, és gyakran 3/4-es ütemű gyors ugrótánc
követi (recoupe, saltarello). Arbeau szerint (Orchésographie, 1588) az udvari allemande-ot több pár táncolta. Két
vagy több, gyakran egyenlőtlen ütemszámú részből állt.
Az angol virginalisták (Bull, Byrd,
Farnaby) és violakomponisták (W. Lawes) többnyire ötszólamú stilizált
allemande-okat írtak, melyek az angol W. Brade (1609-21) és Th. Simpson (1617)
nagy táncgyűjteményeivel kerültek át Németországba, ahol a hazai, táncdalon
alapuló, általában négyszólamú "Dantz"-tól lényegében nem
különböztek. Az allemande elnevezés Scheinnél az ötszólamú padouanából és
gagliardából, legtöbbször ötszólamú courante-ból és négyszólamú
allemande-tripla táncpárból álló, hangszeregyüttesre komponált szvitekben
fordul elő (1617).
Schein és Scheidt két-vagy
háromrészes, formájában és annak belső tagolásában a Dantzhoz hasonló
allemande-jait J. Rosenmüller és Pezel erősebben stilizált allemande-jai
követték, nagyobb ívű melodikával és bazdagabb ritmikával. Fokozódik a francia
stílus hatása (ritmusmanírok, könnyed és elegáns szólamvezetés). Az utolsó
hangszer-együttesre írt allemande-ok szerzői: Mayr, Muffat, Schmierer.
A 17. századi francia lantzenében az
allemande elveszti dalszerű vonásait és tánckarakterét, ehelyett a dallamvonal
szabad fejlesztése és álpolifónia jellemzi (style brisé). Két, olykor
szabálytalan ütemszámú részből áll, gyakran mitológiai címet visel, prelúdium
jellegű darabként táncok sorát vezeti be. 1650 körül ezt a fajta lant
allemande-ot átveszik a clavecinisták. Couperin és Rameau hangzásuk pompájával
kiemelkedő allemande-jai a Chambonnières-től örökölt motívumszövés mellett az
olasz kamarastílus megnövekedett hatásáról tanúskodnak (szekvencia-technika,
feminin zárlatok).
Itáliában az allemande a 17. század
elején tűnik fel, Marininál (1617) és Farinánál (1626). A francia lantzene
közvetítésével a kamaraszonátában is helyet kapott (Corelli, Vivaldi,
Veracini), ahol kétrészességén belül variált visszatéréses formává fejlődött.
A német billentyűs zenében a
Froberger által bevezetett francia allemande-típust Poglietti, Richter, Fux,
Muffat, Pachelbel, Krieger, Fischer, Kuhnau, Lübeck és Händel fejlesztette
tovább. J. s. Bach proporciós kétrészességen alapuló allemande-jai a
tematikus-polifón és homofon-kantábilis olasz írásmódot, valamint a francia
motivikus technikát egyaránt alkalmazzák.
Allemande-nak neveznek továbbá egy
Svábföldön és Svájcban ma is használatos, 3/4-es táncot, amely közel áll a
gyors keringőhöz ("Deutsch", Allemande, vagy Alla Tedesca többek
között Haydn Esz-dúr triójában, Beethoven op. 130 B-dúr vonósnégyesében).
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei
lexikon