KomolyZene

A gavott eredete valószínűleg az óprovanszál gavot szó, a provanszi hegyvidék lakosainak csúfneve. Franciaországban (különösen Bretagne és Pays Basque vidékén ma is élő körtánc vagy pantomimszerű párostánc, betoldott figurákkal (promenades, baisers). Páros ütemű, rendszerint két negyed felütéssel indul. Nyolcadnál rövidebb értékek ritkák benne. Két 4-, 8- vagy 16-ütemes, megismételt részből áll. Elterjedt a gavott en rondeau is. A 17. század eleje óta, amikor a még lassabb branle-hoz kapcsolódott, a gavott élénk táncnak számított. Tempójelzése csak elvétve lentement (d'Anglebert, 1689, Rameau, 1732). Mattheson szerint "affektusa ... valóban igazi ujjongó öröm, ugrándozó lénye" ellentétben áll a bourrée "folyamatos" jellegével. A 17. század elején a gavott udvari tánc lett, a versailles-i udvar balettjeinek állandó részévé vált. Megjelent zenekari szvitben Lully révén, akinek gavott-típusát gyakran utánozták, továbbá az operában, pl. Rameau-nál ( Les Indes gala...

Johannes Brahms (1833-1897): A végzet dala, op. 54 A végzet dala című kórusköltemény első vázlatait 1868-ban jegyezte le Brahms, végleges formájában azonban csak 1871-ben fejezte be a művet, Baden-Badenben. Néhány hónappal később a Karlsruhei Filharmonikusok hangversenyén mutatták be.  A végzet dala   Hölderlin   költeményének megzenésítése. A költemény alaphangja mindvégig tragikus: az antik istenek boldog nyugalmával az ember életének zilált békétlenségét állítja szembe a költő. Ez a szembeállítás magától értetődően vezet az ember szükségszerű pusztulásához. Brahms zenéje azonban felülemelkedik a költemény pesszimizmusán, a mű befejezését megbékélésbe, fennkölt harmóniába oldja fel. A három szakaszra tagolt kórusmű első és utolsó szakasza az istenek birodalmának kiegyensúlyozott nyugalmát, éteri tisztaságát érzékelteti. A bevezetésben kórus zengi ezt a boldogságot, kimérten lépő, egyenletes ritmikával, lebegő harmóniákkal. A középső szakaszban az emberi l...

A triószonáta a barokk hangszeres kamarazene legkedveltebb műfaja, amelyben két egyenrangú szopránszólam (hegedűk, cinkek, fuvolák) a basso continuóval alkot háromszólamú, akkordokkal kitöltött zenei szövetet. Itálián kívül különböző fekvésű fölső szólamokkal is előfordul (pl. hegedű és gamba). Az egytételes (gyakran többrészes) hangszeres trió típusát S. de Rossi alakította ki ( Sinfonie e gagliarde , 1607), C. Monteverdivel egy időben (a   Scherzi musicali   és az   Orfeo   ritornelljei, 1607). Forrásai: a polifon canzona, a szélső szólamokra épülő szerkesztés (a felső szólamok és a basszus elsődlegessége G. Gabrieli többkórusos műveiben), az énekelt dallam és a szélsőszólamos szerkesztéséből fejlesztett vokális triószerkesztett (Viadana, 1602). Itálián kívül először két innsbrucki udvari muzsikus, J. Stadlmayr és Bernhard Wolck adott közre triócanzonákat (in Georgius Victorinus,   Philomea coelestis ). Ausztriában és Németországban  a velen...

Az ária (= levegő, atmoszféra) hangszerkíséretes szólóének, a 16. századtól a 17. század közepéig strofikus dal, ez után a daltól megkülönböztetett, kidolgozottabb, strofikus szöveghez már nem szigorúan kötött énekes darab. Az olasz aere és aria kifejezést már 1460-ban használták valamely zenedarab modusa illetve karaktere értelmében. Szűkebb értelemben az ária a 16. és korai 17. századi Itáliában bizonyos versmértékek rögtönzött előadásának ritmikai-melodikus szkémája. 1640-től a római és velencei operában a strófabasszus- és egyéb dalszerű formák (da capo aria, háromrészes dalforma) háttérbe szorultak és a mellékszereplők körére korlátozódtak. A főszereplők áriáiban a szövegismétlés, a strófák változó hosszúságú és hangnemű megzenésítése, recitatívók és koloratúrák beillesztése nyomán az ária fokozatosan elszakadt a strófadaltól. Az újabb, a daltól eltérő ária főformája mindenekelőtt a velencei operában kialakult da-capo ária, amely 1770 körül kiszorította a kétrészes (a...