A gavott eredete valószínűleg az óprovanszál gavot szó, a
provanszi hegyvidék lakosainak csúfneve. Franciaországban (különösen Bretagne
és Pays Basque vidékén ma is élő körtánc vagy pantomimszerű párostánc,
betoldott figurákkal (promenades, baisers). Páros ütemű, rendszerint két negyed
felütéssel indul. Nyolcadnál rövidebb értékek ritkák benne. Két 4-, 8- vagy
16-ütemes, megismételt részből áll. Elterjedt a gavott en rondeau is. A 17.
század eleje óta, amikor a még lassabb branle-hoz kapcsolódott, a gavott élénk
táncnak számított. Tempójelzése csak elvétve lentement (d'Anglebert, 1689,
Rameau, 1732). Mattheson szerint "affektusa ... valóban igazi ujjongó
öröm, ugrándozó lénye" ellentétben áll a bourrée "folyamatos"
jellegével. A 17. század elején a gavott udvari tánc lett, a versailles-i udvar
balettjeinek állandó részévé vált. Megjelent zenekari szvitben Lully révén,
akinek gavott-típusát gyakran utánozták, továbbá az operában, pl. Rameau-nál (Les Indes
galantes, Castor et Pollux), Händelnél (Ottone) és Glucknál (Orfeo ed Euridice).
A kamaraszonáta műfajában először Corellinél (op. 2, és 4.)
jelennek meg, de előfordul még Vivaldinál (Il pastor fido) és Händelnél is (op.
5), a zongoraszvitben N. Lebégue-nél (Second livre de clavecin, 1687),
valamint d'Anglebert, Fischer, Pachelbel és Couperin ordre-jaiban és
szvitjeiben. Gyakori J. S. Bach szólószvitjeiben, partitáiban és zenekari
szvitjeiben. Jellegzetes gavott-példa a BWV 1068 D-dúr szvit. Gyakori Bachnál
két gavott összekapcsolása, amelyek közül a második triótételként, vagy
musette-karaktere révén üt el az elsőtől.
A klasszikus és romantikus zenében a gavott háttérbe szorult, s
csak a késői 19. és a 20. században éledt újjá Saint-Säens (Szeptett op. 65),
R. Strauss (Szvit 13 fúvóshangszerre, op. 4, Capriccio op. 85), Reger (op. 82, op. 131c) és
Schönberg (Zongoraszvit op. 25) zenéjében.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon