Ugrás a fő tartalomra

Caccia

Szerző:
A caccia (=vadászat) a 14. századi Itáliában (különösen Firenzében) elterjedt kompozíció. A caccia szó elsődlegesen előadási utasítás. Az olyan kísérő feliratok, mint Caca de duobus vel tribus (a Montserrat kéziratban),  arra utalnak, hogy az egyszólamban lejegyzett dallamot kánonként kell előadni. Egy 14. századi anonim traktátus szerint , amely a kor költői-zenei formáit ismerteti, a Caçie, sive incalci a simile olyan kompozíciók gyűjtőfogalma, amelyekben a szöveget kánontechnikával adják elő. Az idézett leírás arról a felfogásról tanúskodik, amely szerint a tételen belüli szigorú utánzás a szólamok kölcsönös "önmagukra-vadászása", "valami hasonló által menekülésre késztetése". Ezt a felfogást tükrözik a metaforikus kánonterminusok: chasse, catch, fúga.


A legtöbb caccia háromszólamú, de csak részben kánonszerkezetű, mert a hangszeres tenor nem vesz részt az imitációban. A vokális felső szólamok a kezdő szakaszban mindig, de néha végig kétszólamú, rendszerint prímkánont alkotnak, a belépések időköze tág. Caccia komponista többek között: Jacopo da Bologna, Giovanni da Cascia, Piero di Firenze, Landini és Niccolòda Perugia. A felhasznált szövegekben a strófák és ritornellek száma, a verssorok hossza és elrendezése erősen eltérő.


A tartalmilag túlsúlyban lévő izgalmas (vadász-, halász-, tűzvész-, vásári) jeleneteket élénk, realisztikus előadással, gyakran közbeszúrt kiáltozással (zeneileg hoquetus-technikával) ábrázolják. A hoquetus két cantusnak (=szólam) szünetekkel tördelése oly módon, hogy amikor az egyik szünetel, a másik nem szünetel és megfordítva. Kézenfekvő volna tehát a zenei caccia (kánon) elnevezést a cselekmény kedvelt "vadászat" -témájából származtatnunk. Niccolò Soldanieri és Franco Sacchetti költeményei azonban - a vadászatra való nyilvánvaló utalások ellenére (Soldanieri, Chi caccia e chi è caccieto) - mégsem témájuk, hanem kánon megzenésítésük jogán viselik a caccia címet.


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

Szerző:
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1835-1882): Egy kiállítás képei   Ez a nagyszabású, kifejezetten pianisztikus hatásokra épített kompozíció elszigetelt, magában álló remekmű, előzmények nélkül jött létre és nem volt folytatása sem. Muszorgszkij 1874-ben – 39 éves korában – írta. Ugyanebből az évből származik a  Napfény nélkül  c. dalsorozat, valamint az  Elfeledve  c. ballada, mindkettő  Golenyiscsev-Kutuzov  szövegére. Az  Egy kiállítás képei  megalkotásának ösztönzője tragikus esemény, a zeneszerző jó barátjának,  Viktor Hartman  festőművésznek elhunyta volt. Mivel azonban az Elfeledve c. balladát Verescsagin egyik festménye ihlette, feltehetjük, hogy Muszorgszkij ez idő tájt fokozottan érdeklődött a képzőművészeti alkotások zenei interpretációja iránt. „Viktor Hartman halála után, 1874 tavaszán kiállítást rendeztem a Művészeti Akadémia termeiben rajzaiból és akvarelljeiből” – írja Vlagyimir Vasziljevics  Sztasz...
További információk

Darius Milhaud: Scaramouche - szvit két zongorára, op. 165/b

Szerző:
Az 1937-es párizsi Világkiállítás alkalmára készült kompozícióról így ír szerzője önéletrajzi visszaemlékezéseiben (i. m. 207. 1): „… Ez idő tájt írtam azt a zongoradarabot, amellyel nagyon sok bajom volt, míg elkészült: Ida Jankelevitch és Marcelle Meyer számára egy kétzongorás szvitet. Átvettem néhány elemet két színpadi zeném partitúrájából és ezt az elegyet Scaramouche -nak neveztem el. Deiss nyomban ki akarta adatni… Én azonban élénken lebeszéltem; ,Senki nem fogja játszani', ám kiadómnak igen különös természete volt és csak azt adta ki, amit szeretett. A Scaramouche történetesen tetszett neki és jónak tartotta. A jövő őt igazolta. Miközben a kottapapírt általában nehéz volt eladni, ebből több kiadás jelent meg…” Scaramouche, akinek nevét Milhaud a kétzongorás szvit címében örökítette meg, eredeti nevén Fiorelli nápolyi színész volt, aki 1694-ben halt meg. Az első tétel motorikus mozgását sajátságos ritmikai lüktetés kíséri végig. A második tétel dalformában írt lír...
További információk

Kodály Zoltán: Esti dal (kórusmű)

Szerző:
Kodály éji-zenéi (akár utal rá egy-egy mű címe, akár nem) sokkal jelentékenyebb helyet töltenek be Kodály alkotóművészetében, mint ezt korábban gondoltuk volna. Bennük virul ki Kodály szerelmi költészete, mégpedig zenéjének túlnyomórészt vokális, kis részben hangszeres ágában. Az Esti dal 1938-ban keletkezett, a hagyományos, telt dúr-hangzást veszi alapul. Bizonyára erre is visszavezethető rendkívüli bel-és külföldi népszerűsége, partitúrája többek között még kínai, dán és héber énekszövegekkel is megjelent. Széleskörű elterjedtségének alapja azonban már maga a feldolgozott népdal, amely a parasztember estéli fohászát, lefekvés előtti imáját is tartalmazza, strófikusan ismétlődő dallammal. A "Kodály népdalfeldolgozásainak dallam- és szövegforrásai" című, 1984-ben megjelent könyv kimutatta, hogy e népdalt maga Kodály gyűjtötte 1922-ben a Heves megyei Pásztón, a kórusműben szereplő első két versszakkal együtt. A harmadik strófa szövege Szegedről való, és Kálmán Lajos ...
További információk