A trió a 18. században a három énekszólamra és basso continuóra
írt darab (tercett), valamint a triószonáta megnevezése. Ma minden, három
közreműködővel előadott hangszeres darab neve trió (vonóstrió, fúvóstrió,
zongoratrió), illetve a megfelelő előadó együttesé is. A trió eredetileg
azonban szolisztikus három szólamú tétel (többnyire fúvósokra). Lully francia
operáiban az ötszólamú vonósegyüttes epizódjaként (tánctételekben illetve áriák
és kórusok ritornelle-jeként). Közjátékszerű triószakaszok (divertissements) a
francia nyitány fugatós részében először A. Steffaninál (Orlando,
1691) fordulnak elő.
G. Muffat, J. C. F. Fischer és J. S. Bach átvették ezt a
szokást. A francia triószerkezet hatott a concerto grosso concertinójára is (2
hegedű és gordonka). Az 1680 körül a francia táncszvitbe illesztett menüett,
passepied, gavotte és bourrée tételek rendszerint egy trióval (2 oboa és
fagott) vagy egy burdon darabbal (musette) alkotnak párt, Ezek hangzása elüt a
teljes zenekarra írt s utánuk megismételt táncétól. A korai és bécsi klasszikus
szimfóniában a menüett illetve scherzo triója, akár a későbbi induló-trió, nem
háromszólamúságában, hanem karakterében, vékonyabb (gyakran fúvós)
hangszerelésében, sokszor a szubdomináns illetve domináns hangnem használatában
kontrasztál. J. S. Bach három szólamú, két manuálra és pedálra írt
orgonatrióiban (d-moll BWV 583, g-moll BWV 584) a triószonáta elvét az orgonára
alkalmazta.
Az obligát zongorára (basszus és felső szólam) és hegedűre írt
"Sonata a tre"-ből nőtt ki, a zongoraszonáta új műfajával
párhuzamosan, a 18. század második felében a zongora-hegedű-gordonkaszonáta (J.
Chr. Bach, Fr. X. Richter, G. Toeschi, E. Eicher, J. Schobert). A trió itt nem
annyira a szerkezetet jelöli, mint inkább az összeállítást. A zongoraszonáta
kezdetben, hasonlóan a hegedű-zongoraszonátához, az amatőr számára is
hozzáférhető arrangement jellegű. Még J. Haydn triói is a Clavier Sonaten mit
begleitung einer Violin und Violoncello címet viselik.
Főleg a gordonka nem jutott még sokáig önálló szerephez, régi
continuo funkciója miatt. Teljesen önállóvá csak Mozartnál és Beethovennél
válik, akiknek triói, a Schubert-triókkal együtt, a műfaj csúcspontjai.
Formailag a klasszikus trióra támaszkodva, új megoldásokat hoztak R. Schumann,
Mendelssohn, Brahms, Dvorák, Csajkovszkij, Reger és Ravel triói.
A vonóstrió (szokásos összeállítása: hegedű, brácsa, gordonka)
két fő forrása egyrészt a dél-németországi divertimentók szolisztikus
kvartett-tételeinek redukciója, ami úgy alakult ki, hogy a continuo szólam
elmaradásával szükségessé vált egy töltő középszólam (brácsa), másrészt a
triószonáta (két hegedű és basso continuo) és az olasz operák új, többnyire
három szólamú zenekari letétje 1720-tól kezdődően. J. Stamitz op. 1-es zenekari
trióinak hangszer-összeállítása még ambivalens. Érezhetően a divertimentóból nőttek
ki Haydn és Schubert triói, valamint Mozart K. 563 Divertimentója. Különböző
összeállításokban (fúvósokkal is) a trió mind a mai napig élő műfaj.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon
