Liszt Ferenc (1811-1886): Haláltánc
(Totentanz)
Bár ennek a zongoraversenynek
népszerűsége nem éri el az Esz-dúr és A-dúr művekét, nemcsak művészi értékével
múlja felül amazokat, hanem zenetörténeti látóköre is szélesebb: ez nyúlik
vissza a régebbi múltba, és ez mutat a távolabbi jövőbe. A múlt: a gregorián
dallamvilág, amelyet a Dies Irae témájával felelevenít. A
jövő: Bartók zenéje, amelyet a kései Liszt stílusának érdessége,
kérlelhetetlensége, a "macabre" és "obstiné" csárdások
keserű hangja készít elő. Nem véletlen, hogy a zongoraművész Bartók egyik
emlékezetes produkciója éppen a Haláltánc volt.
A művet a pisai temető falfestménye „A
halál diadala” ihlette. Liszt ezen is évekig dolgozott: az elgondolás már
1838-ban felmerült benne, a mű első verziója 1849-ben készült el. Utóbb ezt
kétízben is átírta: 1853-ban és 1859-ben. A bemutatón Hans von Bülow játszotta
a zongoraszólamot, 1865 áprilisában, Hágában. Neki szól a mű ajánlása is.
A Dies Irae dallamát Liszt előtt Berlioz
is felhasználta már Fantasztikus szimfóniájában. Ott azonban csak egy epizód,
egy látványos színfolt ez a téma, míg Liszt a benne rejlő motivikus
lehetőségeket a karaktervariáció kifinomult eszközeivel használja fel. Jellemző
a zeneszerző kései stílusára a zongoraszólam megalkotása: a külsőséges hatásra
törő bravúr effektusok háttérbe szorulnak a puritán kifejezés szigora mögött, a
pergő kadenciák fokozatosan átadják helyüket a polifon játéknak.
Forrás: Pándi Marianne,
Hangversenykalauz