Franz Schubert (1797-1828): A-dúr
zongoraötös, op. 114
Ez a mű
hallatlan népszerűségét a negyedik tételében variációs formában
feldolgozott Die Forelle című dalnak köszönheti.
Keletkezésének
éve 1819, megrendelője Sylvester Paumgartner, Steyr-i műkedvelő, akinek házában
a bemutató lezajlott (Otto Erich Deutsch szavahihető állítása szerint a
kvintett gordonkaszólamát a műpártolónak nem sikerült hibátlanul eljátszania).
Bár nincs okunk amiatt aggályoskodni, hogy a kvintett elsősorban a dal révén
vált közkedveltté, buzgón reménykedünk abban, hogy hallgatói egyéb értékeire is
felfigyelnek: elsősorban arra a könnyed eleganciára, amellyel a zongora a négy
vonós hangszerrel versenyre kel — nem véletlen, hogy a világhírű
zongoravirtuózoknak a kamarazene területén tett kirándulásuk rendszerint e mű
jegyében megy végbe. A vonós hangszerek nem a szokásos
vonósnégyes-összeállítást követik: csak egy hegedű vesz részt az együttesben, a
gordonka szólama mögött pedig szolid támaszt alkot a nagybőgő.
Talán az
A-dúr hangnem, talán a hangszerek számának azonossága okozza, hogy az első
tétel indítása Mozart Klarinétötösére emlékeztet:
a vonósok
álmodozón kibontott, nyugodt harmóniáiból ott a klarinét karcsún magasba
szökkenő futama emelkedik ki; itt a zongoraszólam perdül hangulatkeltő
vállalkozási kedvvel az A-dúr hármashangzat felfelé törő fokain — igaz, hogy
ezzel megelőzi a vonósok csendes invokációját. Mindvégig mesterkézre vall a
szólamok diszpozíciója: a zongora számára az egész tétel során megőrzi a
zeneszerző a mozgékony harmonikus figurációk üdítő effektusát; a hegedű
javarészt tematikus anyagot szólaltat meg; brácsa és gordonka többnyire együtt
halad; a nagybőgő pedig vagy csatlakozik hozzájuk, vagy hangulatos pizzicatók
pengetésével alkotja a tétel harmóniai és ritmikai bázisát.
A lassú
második tétel ezúttal valóban az első szerves folytatásának tűnik, mivel
tematikája átveszi az előbbi zárótéma pontozott ritmusát. Érdekes, hogy ez a
ritmusképlet Schubert elemzőiben rendszerint magyaros asszociációkat kelt: a
nagy C-dúr szimfónia második tételét is ennek alapján érzik magyarosnak
mindazok, akik hallottak valamit az elmúlt évszázadok bokázó ritmusképleteiről
meg a zeneszerző zselizi működéséről.
A lassú tétel
zongoraszólama feltűnően hosszú ideig unisono menetekben halad: akkor is, mikor
a témát bemutatja, akkor is, mikor felbontott harmóniák figurációiból alakított
közjátékot szólaltat meg.
Majd az
ártatlannak tetsző, merő hangszeres játéknak tűnő F-dúr tétel a fisz-moll
hangnem szenvedélyes árnyalataival színeződik el; az eddig nagyobbára
párhuzamosan mozgó szólamok különválnak; s a brácsa-gordonka kettősén az a hang
szólal meg, amelyet az érett Schubert kései remekműveiből ismerünk (vö. az
Esz-dúr zongoratrió II. tételével).
A következő
formarészben a „bokázó” képlet patetikus indulataival ismerkedünk meg, azzal a
drámai feszültséggel, amely háromszoros pianissimóval megszólaltatott, homofon
hangzások pontozott lüktetésében éri él tetőpontját a visszatérés előtt.
Schubert
egész életművében a scherzo mesterének bizonyult. Ezt a kihegyezett ritmikájú,
minimális motivikus anyaggal gazdálkodó, sejtelmes és mégis népiesen
realisztikus lüktetést, a hozzá tartozó trió nosztalgikus „otthon-hang”-jának
édes-bús kontrasztjával kevesen érezték át olyan ihlettel, mint ő.
Figyelemreméltó, hogy ismételten milyen nagy jelentőséget tulajdonít az unisono
szólammozgásnak: a trió finom dialógusát a hegedű-brácsa és a zongora két
párhuzamosan mozgó szólamának szimmetrikus íve képezi.
A negyedik
tétel az a mozzanata a műnek, amelynek népszerűségét köszönheti, és amelyet a
kevéssé járatos hallgató alig győz kivárni: a „Pisztráng” dal feldolgozása hat
változatban. A dalt Schubert 1817-ben, tehát két évvel a kvintett előtt
itta Christian Friedrich Daniel Schubart, a XVIII. század kalandos életű
irodalmárának költeményére. A klasszikus variáció módszereinek alkalmazása a
dalt megannyi hatásos hangszeres feldolgozásban juttatja érvényre; az utolsó
változat „eredeti formájában” eleveníti fel a kompozíciót, felidézve a
zongorakíséret hangulat- és környezetfestő figuráit is.
A finálé olyan remekmű,
amely Schubert világát híven reprezentálja: megelevenedik előttünk a baráti
társaság, a híres — olykor már a schuberti életművet hamis beállításban
megvilágító — schubertiádák hangulatos köre, ahol a zeneszerző a zongorán
rögtönözte a talpalávalót, majd megfeledkezve társaságáról, végtelen álmokat
szőtt a billentyűk fölött, soha be nem fejezhető dallamokról, el nem apadó táncos
kedvről, a metternichi Bécs befelé hulló könnyeiről és tűnődő mosolyáról.
Nemcsak a kis formák — Moment musical-ok, Ländler-ek — örökítik meg ezt a
táncoló kedvet, hanem olyan hatalmas ciklikus művek is, mint a posztumusz B-dúr
zongoraszonáta.
Ez a finálé
egyébként minden vonatkozásban szervesen illeszkedik a kvintett többi tételének
sorába: megtaláljuk benne a pontozott ritmika és az unisono menetek eddig
alkalmazott gyakorlatát és a hangnemváltások váratlan ötleteinek fűszereit
egyaránt. Ami a nyomtatásban való megjelenést illeti, ez is „posztumusz” mű:
1829-ben, egy évvel Schubert halála után adták ki.
Forrás: Pándi
Marianne, Hangversenykalauz
