Johann Sebastian Bach (1685-1750): Das wohltemperierte Klavier I.
A Wohltemperiertes Klavier című
gyűjteményben – 1722-ben – Bach elsőként foglalt össze a kromatikus hangsor
valamennyi dúr- és mollhangnemében írt zeneműveket, olyan műveket, amelyek nemcsak
technikai újdonságot jelentettek a maguk idején, nemcsak mint tananyag
képviseltek további fokozatot az Invenciók és a Szvitek pedagógiai szintje
után, hanem valóban a különböző hangnemekhez fűződő intonációs hagyomány, éthosz szellemében
fogant alkotások. E hangnemekről szólva szinte közhely a „fényes D-dúr",
„napsugaras A-dúr", „patetikus c-moll", „démoni d-moll" vagy a
„halálhangnem”: h-moll emlegetése. Ezeket a jellemvonásokat túlnyomórészt a
konvenció kölcsönözte bizonyos hangnemeknek: a zenetörténetből kínálkozó
példák. A zongora „fekete billentyűinek” a „fehéreknél” érzékenyebb hangulatot
tulajdonítani azonban merő belemagyarázás, amely mindazonáltal hozzájárult a
sokelőjegyzéses hangnemek éthoszának kialakításához.
Bach az első sorozatot kötheni udvari szolgálatában
írta 1722-ben ugyanazon körülményektől ösztönözve és korlátozva, mint amelyek
hegedűre és gordonkára írt szólószonátáit, valamint a Brandenburgi
versenyműveket létrehozták. A huszonnégy prelúdiumot és fúgát valószínűleg
utazásai közben – Lipót herceget kísérve – vetette papírra, feltehetően gyors
egymásutánban. Nyomtatásban a zeneszerző nem adta ki ezt a gyűjteményt – bár
erre Mattheson kifejezetten felkérte –, mert nem bízott benne, hogy a kiadás
magas költségei egyhamar megtérülnek.
A gyűjtemény a törzshangnemből kiindulva,
félhangonként emelkedő sorrendben rendel egymás után egy-egy dúr-, illetve
mollhangnemű prelúdiumot és fúgát. Mindkét darabtípus terjedelmét szűkre szabta
az alkotó, az egész sorozatban alig fordul elő egy-két nagyobb lélegzetű mű. A
prelúdiumok és fúgák nem egy időben keletkeztek: a prelúdiumok előbb készültek
el, nagyrészüket már Wilhelm Friedemann Zongorakönyvecskéjében lejegyezte a
mester. Ennek tudatában sokan vitatják egyes kompozíció-párok összetartozásának
kérdését. Az esetek többségében mind az intonációs, mind a tematikus rokonság
teszi vitán felül állóvá e kapcsolatot, amikor azonban önkényesnek tűnik
prelúdium és fúga társítása, akkor is legitimálja azt a zeneszerző óhajának
hitelessége.
A Wohltemperiertes Klavier prelúdiumai többségükben nem
igazi előjátékok, hanem önálló darabok, a hangnemükhöz tanozó „éthosz”
sajátos hangulatvilágával, jellegzetes arcélű tematikával, a zongorapedagógiai
célnak éppen megfelelő technikai feladattal és – nem utolsósorban! – határozott
hangnemi tervvel, amely helyenként a klasszikus szonáta formájának korai
modellje. A fúgák mindegyike a prelúdiumtól független – azzal rendszerint nem
egy időben keletkezett – mintapéldája az ellenpontozó szerkesztésnek és a
zongorajáték más-más oldatról megközelített problémáinak. Tizenegy
háromszólamú, tíz négyszólamú, két ötszólamú és egy kétszólamú fúgát tartalmaz
a gyűjtemény. Minél tömörebb a téma, annál bonyolultabb a kidolgozása.
Kettősfúgát az első kötet nem foglal magában, hármasfúgát egyet.
C-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 846
Szinte mozdulatlan kézzel szólaltatja meg a
zongorista a harmonikus figurációk alig változó sorát. Mindvégig ugyanaz a
ritmus – amennyiben egy ilyenfajta képletet egyáltalán ritmusnak nevezhetünk –,
a dallam szinte csak sejthető, amint „testetlenül vonul végig, mint angyalok
éneke a csöndes éjben” (Spitta). Ez a darab kétes népszerűségét mégis annak a
körülménynek köszönheti, hogy Gounod e testetlen dallamnak
formát adott, sőt szöveget (Ave Maria) és ilyen módon a kimondatlant, a
százféle jelentőséggel felruházhatót egyértelműen, világosan és vulgárisan
megfogalmazta. A prelúdium korábbi változata Wilhelm Friedemann
„zongorakönyvecskéjében” is megtalálható.
A négyszólamú fúga témája a prelúdium arc nélküli
anyagával ellentétben keményveretű és pregnáns. Határozott lépésekkel tör
felfelé a diatonikus lépcső fokain, egy kemény és jellegzetes „quasi díszítő”
fordulattal vált át nagyobb hangköz-lépésre. Ez a téma olyan hatalmas feszítő
erőt hordoz magában, olyan gazdag a kontrapunktikus kidolgozás lehetőségeiben,
hogy obligát ellenszólamra sincs szüksége: elég önmagában, önmagának. Az
ellenpontozó munka nagy szellemi feszültségét közjáték alig oldja fel. Az
egymásra torlódó szűkmenetek halmazából a C orgonapontra támaszkodva találnak
kiutat a szólamok, a befejező harmóniafelbontás a prelúdiumot idézi.
C-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 847
Mintha megelevenedne a két kéz, amelyet a C-dúr
prelúdium mindvégig mozdulatlanságra kárhoztatott: a harmonikus figurációk itt
valóságos perpetuum mobile gépies pergésére váltanak át. A Klavierbüchleinben
felvázolt darab be is érte ennyivel; a Wohltemperiertes-beli feldolgozás
azonban tovább megy és fantáziaszerű tempóváltozásokkal „quasi cadenza” készíti
elő az egyszólamúvá vékonyodó befejezést. Ez a prelúdium határozottan
etűdszerű, abban az értelemben, ahogy Bach még nem ismerhette e műfajt: a Gradus
ad Parnassum vagy a Kézügyesség iskolája mit sem
sejtő előfutára.
A háromszólamú fúga témája háromtagú
(kérdés+válasz=konklúzió), csevegő hangú, a concertók metrikus lejtését idéző.
CISZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 848
Hét keresztes hangnemben zongorára írni: új
lehetőség, új szín és – mint ez a prelúdium félreérthetetlenül elárulja – új
öröm. Csupa pasztellszín, csupa lebegés ez a muzsika, amely az első ütem
kivételével már a Klavierbüchleinben is ma ismert formájában állott készen.
Zenei anyagát tekintve a Cisz-dúr prelúdium a C-dúr és c-moll darabok zseniális
ötvözete: a következetes harmonikus figuráció, az etűdszerű gépiesség itt a két
szólamban váltakozva kapott szerepet, ezáltal vált a hangzás áttörten
szivárványossá, a kifejezés oldottá.
A háromszólamú fúga már pusztán mint kottaolvasási
feladat is a legnehezebbek egyike: hát még, ha a téma capriccio-szerű ugrásait
a jellegének megfelelő könnyedséggel és játékossággal kell az előadónak
kiviteleznie!
CISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 849
Az eddigi prelúdiumoktól mind technikájában, mind
hangvételében elüt a cisz-moll darab: nem tűz a játékos elé gyakorlattal
elsajátítható, virtuóz feladatot; nem az ujjakat pergeti, hanem az érzelmekre
ható, fájdalmas áriát szólaltat meg a billentyűkőn. De – e téren az invenciókkal rokon – az
áriadallamot egyúttal imitatorikusan is feldolgozza, és az úgyszólván állandóan
jelen van valamelyik szólamban. Ez a mű valóban nem „előjáték” a fúgához, hanem
önmagában is teljes értékű, lenyűgözően szép kompozíció, amelyet Bach a
Klavierbüchleinből vett át.
Ötszólamú hármasfúga követi, amely a maga nemében
ugyancsak egyedi jelenség. Akárcsak a prelúdium, ez is mellőzi a pedagógiai
feladvány jelleget, és – bár sem elolvasni, sem megszólaltatni nem könnyű! –
elsősorban a megilletődött hangulat visszaadását kívánja az előadótól. Témája a
B-A-C-H motívummal rokon négyhangú képlet, amely grafikus képével a kereszt
gondolattársítását sugallta Bach kortársainak (ugyanezt s témát használja fel
később Schubert mint basso ostinatot Der Doppelgänger című
dalában).
A hármasfúga első szakaszában ezt a négyhangú
„kereszt”-témát lépteti be valamennyi szólamban és dolgozza fel a komponista. A
második szakaszban új téma – az első kontraszubjektum – jelenik meg: figuráit
nyolcadmenetek hömpölygő áradata, a nagy vokális művek kórusait idézi a zongora
billentyűin. De alig került kapcsolatba a főtémával, tizenhárom ütem múlva
újabb téma mutatkozik be: a második kontraszubjektum. Az előbbi végtelennek
tetsző kígyózásával ellentétben ez lapidáris, súlyos motívum. A kibontakozás
tetőpontján a fúgatéma és a két kontraszubjektum együttes kombinációjával ér el
páratlan hatást a zeneszerző.
D-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 850
A prelúdium a
két c hangnemű darabbal megkezdett utat folytatja: áttetsző
tizenhatod-figurációk egyenletes pergetését a basszus pengetés-szerűen
megszólaltatott nyolcadhangjai kísérik. A befejezést – akárcsak a c-moll prelúdiumban
– Adagio tempójú, szabad kadencia készíti elő. Eredeti alakjában ez a prelúdium
is a Klavierbüchlein számára készült.
A négyszólamú
fúga hangvétele nemcsak e gyűjteményben szokatlan, de általában elüt a
Bach-fúgákétól. Francia nyitányt idéző, pontozott ritmikája, a témafej „kiírt
ékesítésének” gazdagsága és a befejezés „pomposo” homofon hangzattömbjei arra
vallanak, hogy ezúttal valóban karakterdarab és nem iskolai ellenpontfeladat
megalkotása volt a zeneszerző szándéka.
D-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 851
Igazi
prelúdium, úgy, ahogyan e műfaj fogalmát Bach utókora értette. Megvan benne az
egyanyagúság, amely a későbbi etűdirodalom alapelve lett; a hangulatnak az az
egyetlen, nagylélegzetű íve, amely a Chopin-prelűdök jellemzője; a triolákra
bontott harmóniák oly mértékű érzékenysége (ideértve a nápolyi szext hangzat
sajátosan fájdalmas csengését), amely – ha a legenda igaz – méltán válhatott
Beethoven „Holdfény”-szonátájának mintaképévé. Ez a prelúdium a
Klavierbüchleinben még mindössze 14 ütem terjedelmű volt.
A
háromszólamú fúga a prelúdium merő ellentéte. Témája ritmikailag igen
differenciált: nyugodt menetű nyolcaduk után tizenhatodokból álló négyes csoport
következik, amely nyilván az alaphang szextjére ugró, heves staccatót készíti
elő (ez egyébként a Wohltemperiertes Klavier első sorozatában az egyetlen, Bach
által kiírt staccato jelzés!). Innen nyomatékos trillával zárul a téma. A zenei
anyaggal a komponista e fúgában éppoly gazdaságosan bánik, mint a C-dúr
fúgában: a téma úgyszólván mindig jelen van, szűkmenetekben és
megfordításokban, indulatosan és ellentmondást nem tűrően, feltűnően keveset
törődve a szólamok összecsengésének „szépségével".
ESZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 852
A darabpárok
összeillésének problémáját minden bizonnyal ez a két kompozíció vetette fel
első ízben. Hermann Keller valószínűnek tartja, hogy ez a prelúdium – amely a
gyűjtemény első tizenkét darabja közül egyedül nem szerepel a
Klavierbüchleinben – régebbi alkotás. A fantáziaszerű kezdés és a prelúdiumba
beépített kettősfugato a toccaták műfajához közelíti a darabot. A szokatlanul
nagyszabású prelúdium valóban nem igényli a rákövetkező fúgát, önállóan is
kerek és teljes egész benyomását kelti. A négyszólamú kettősfugato témája a
fantáziaszerű toccatakezdet, kontraszubjektuma rövid, szinkópás képlet,
amelynek teljes bemutatása után téma és kontraszubjektum összefonódva,
feloldódást nem engedő, koncentrált szólamszövedéken át vezet a befejezésig.
A
háromszólamú fúga könnyed, játékosan tagolt témája és levegős közjátékai valóban
kissé súlytalannak tetszenek a hatalmas előjátékhoz képest.
ESZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 853
Ez a
prelúdium semmi máshoz nem hasonlítható: még Bach életművében is egyedül áll
megrázó szomorúságával, amelynek végtelen egyszerűséggel, úgyszólván az
effektusok minimumával ad hangot a hangszerkíséretet és énekhangot együttesen
reprezentáló zongora. A dallamot – rövid hangzatfelbontás-motívumokat –
felváltva éneklik „ketten", hol a felső, hol az alsó szólamban; a tört
akkordokat „pengető” kíséret regisztere is változó. A drámai feszültség
tetőpontja a huszadik ütemben – pontosan a darab közepén! – következik be,
amikor elhallgat a „kíséret", és a kettős énekszólam, imitációval indulva
találkozik szenvedélyes deklamációjának hevében. A „dráma” a harmincadik
ütemben tulajdonképpen véget is ér: ami ez után következik, merő lemondás, hat
ütemre terjedő szívettépő búcsú és négyütemes, megrázó utóhangja.
A
háromszólamú fúga témája egyike a zenetörténet legtökéletesebb melodikus
képleteinek. Három ütemét szimmetrikusan osztja meg felfelé törekvő „kérdés” és
lenyugvó „válasz” között. A „kérdés” szélesre tárt kvint-hangközzel indul, a
„válasz” kvarttal. E két, gondolatot, gesztust indító lendülettől eltekintve
diatonikus másodlépésekben mozog a téma, ritmikája kimért, ünnepélyes. Ezt az
ünnepélyes menetelés jelleget a fúga mindvégig megőrzi, a témafordítások,
szűkmenetek és – az első kötetben egyetlen helyen alkalmazott – augmentációk
során is.
E-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 854
12/8-os
időmértékben szelíden hullámzó muzsikájának az orgonapontok kölcsönöznek
sajátos, pasztorális hangulatot. Háromszólamú szerkesztése, zsáner jellege az
invenciókra emlékeztet. Akárcsak a többi prelúdium, ez is a Klavierbüchlein
gyűjteményéből került a Wohltemperiertes Klavier sorozatába. Háromszólamú
fúgájának szokatlanul terjedelmes, folyondárszerűen kanyargó témája többnyire
szűkmenetekben torlódik.
E-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 855
A
Klavierbüchleinben szereplő, majd a Wohltemperiertes Klavier számára átvett
prelúdiumok közül ez változott meg a legjelentősebb mértékben az átdolgozás
során. Eredeti formájában a zongorista bal keze számára készült gyakorlat volt;
ebből alakította ki Bach azt a poétikus hangszeres áriát, amelyet a quasi
ostinato basszus tizenhatod-figurái felett a szoprán szólama „énekel". A
basszus nem „kíséri” a dalt, csupán a hátteret festi, a kíséretről a
középszólam félütemenként megpendített akkordjai gondoskodnak: a mű tehát
három, önálló hangzó síkon játszódik le.
A Klavierbüchlein prelúdiuma 23 ütemből
állott. A Wohltemperiertes prelúdiuma a 23. ütemben hirtelen tempót, hangot és
játékmodort vált: az addigi álmodozó Andante (legalábbis ilyen tempójúnak
vélhető a kívánatos előadás) a zeneszerző által kürt Prestóra vált. Megmarad a
basszus mozgékony pergése, amelyet mostantól fogva az egyetlenre csökkentett
felső szólam is átvesz. Ebben a sűrű és dinamikus kétszólamú szövedékben rohan
a darab a befejezéshez. A kétszólamú fúga – a két sorozat egyetlen kétszólamú
fúgája – a prelúdium pergő mozgalmasságát folytatja csivitelően játékos
témájával. A darab rendkívül szigorú szimmetriával szerkesztett: két egyenlő
hosszúságú részre tagolt, mindegyik együtemes, viharosan alágördülő unisono
menettel fejeződik be.
F-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 856
A prelúdium
12/8-os időmértékben hullámzó, kellemesen csobogó patak-zenéje a kétszólamú
invenciók gazdaságos és tervszerű felépítését követi: ez már a szólamok
elosztásában megmutatkozik, még inkább abban a jelenségben, hogy a
félütem-tartamú motívum következetesen minden ütemben kétszer fordul elő.
Ugyancsak az invenciókat idézi a trillaláncok és ékesítések alkalmazása.
A
háromszólamú fúga is megőrzött valamit a prelúdium mozgásformáiból. 3/8-os
ütemeiben egyszerű, lapidáris téma körül zajlik a kontrapunktikus eseménysor.
F-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 857
Ez az utolsó
prelúdium, amelyet Bach a Klavierbüchleinből vett át. Ünnepélyes, nyugodt
menetű négyszólamú darab, amelynek tizenhatod motívumai – mivel legtöbbször
hangzatfelbontások – nem keltenek mozgásképzetet, inkább statikus jellegűek. A
befejezésnél igen szép visszatéréssel kerekíti le a formát a mester.
A négyszólamú
fúga negyedhangokból szerkesztett témája merő fájdalom: kromatikus lépésekkel
indul a kvintről, majd a felső oktáva érintése után csüggedten hull az alaphangra,
amelyet ekkor, a befejezésnél szólaltat meg első ízben. Az ellenpont a
kantátákból ismert ünnepélyes processzió-motívumból formált.
FISZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 858
Ez a
prelúdium már nem egy korábbi mű átdolgozása, hanem kifejezetten e sorozat
számára készült, a fúgával egy időben és vele szoros rokonságban. Az akkoriban
felfedezett hat előjegyzéses Fisz-dúr hangnem minden lebegő könnyedségét,
harmatos költészetét feltárja a prelúdium 12/16 időmértékben ringató kétszólamú
harmonikus figuráció-sorozata, amelyben a trillák jelentős hangulatteremtő
funkciót kaptak. Hasonlóan szivárványos, áttetsző és csillogó a háromszólamú
fúga szövete is. Kéttagú témája kedvesen évődő „kérdésből” és megnyugtató
„válaszból” áll.
FISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 859
A prelúdium
témája capriccióra, faktúrája kétszólamú invencióra emlékeztet. Ennek a
fickándozó mozgalmasságnak szöges ellentéte a négyszólamú fúga nehezen
vonszolódó, tépelődő kromatikával terhes témája és ellenpontjának a kantátákból
és passiókból ismert zokogó motívuma. A fúga legnagyobbrészt három szólammal
játszódik le, csak a közepén és végén lép be – a szopránban, illetve a
basszusban – negyedik szólama.
G-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 860
A prelúdium
vidáman bugyborékoló, 24/16-os ütembeosztású, kétszólamú tétel. A háromszólamú
fúga szélesen tagolt témája a közkeletű „forgó” kettős ékesítés (Doppelschlag)
motivikájából kialakított.
G-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 861
Ez a
prelúdium teljességgel nélkülöz mindenfajta etűd jelleget, pedagógiai célja
kizárólag a sima szólamvezetés és a plasztikus főbb szólamú játék
elsajátítására irányulhatott. Háromszólamú, komoly hangú, ünnepélyes
karakterdarab, amelynek differenciált ritmikájú „sóhaj”-motívumokból
szerkesztett témája hosszú, egy teljes ütemen át kitartott trillával kezdődik.
A négyszólamú
fúga témáját éles metszés tagolja két („kérdés” és „válasz") motívumra.
ASZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 862
A prelúdium
együtemes, pregnáns témája úgyszólván mindvégig jelen van az invenció jellegű
darabban. A négyszólamú fúga méltóságteljes, rövid témája levegős kvint- és
terclépésekből tevődik össze.
GISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 863
Az öt
előjegyzéses, rendkívül érzékeny hangnem borongós-elmélkedő hangulatának egyik
korai, gyönyörű példája ez a prelúdium, amely szigorúan vezetett három
szólamával az invenciókat idézi. Ugyanezen a hangon szól a négyszólamú fúga is.
Témája háromtagú: szekundokban tépő első és merész tritonus-ugrással mintázott
második tagjára lapidárisan kongó végzet hangján tesz pontot a konklúzió
jellegű befejezés. Ezt a harmadik témaszelvényt a továbbiakban önálló motívum
gyanánt is felhasználja a zeneszerző, mintegy vészjósló figyelmeztetőként az
enyhültebb hangulatú közjátékokban.
A-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 864
A prelúdium
feszes ritmusú, mozgalmas háromszólamú invenció. Szokatlanul rövid, mindössze
24 ütem terjedelmű. Annál terjedelmesebb a háromszólamú fúga, amelynek 9/8-os
metrumú témáját szokatlan módon egy magában álló rövid nyolcadhang vezeti be.
Még el sem hangzik a téma, már türelmetlenül alája torlódik a „társ” szólama. A
fúga során ritkulnak a témabelépések és a darab közepén bemutatott,
tizenhatodokban mozgó ellenpont a befejezésig tartósan fellazítja a
szólamszövetet.
A-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 865
A 9/8-os
időmértékben komponált prelúdium szokatlanul iskolás jellegét valószínűleg az
egész ütemekre elhúzódó harmóniafelbontás következetessége okozza, amely ez
esetben nélkülözi a C-dúr prelúdium átszellemült mozdulatlanságát. A rendkívül
nagyméretű négyszólamú fúga Spitta szerint egy hasonló hangnemű
Buxtehude-kompozíció átköltése. Hermann Keller valószínűnek tartja, hogy ez a
fúga még a weimari időkből származik.
B-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 866
A gyűjtemény
egyetlen toccatajellegű prelúdiuma. Háromszólamú, táncos lejtésű fúga követi,
kellemes, „társalgási” hangulatban. A két ellenpont közül az első a téma
hangvételét követi, a második a prelúdium villódzó mozgásképleteit idézi.
B-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 867
Egyike a
legcsodálatosabb prelúdiumoknak, az esz-moll darab méltó párja. Annak ellenére,
hogy a súlyosan lépdelő, szekundokban nehézkesen felfelé haladó téma
ellenpontos kidolgozású, mégis homofon benyomást kelt a súlyos akkordok révén –
ebből a szempontból a toccatafúgák álhomofóniájára emlékeztet. A darab közepén
– a feszültség tetőpontján – elvékonyodik a hangzás, két ütemen át csak két,
egymásnak felelgető szólam hangoztatja megrendült mottójának daktilusait.
A
prelúdiumhoz hasonlóan a fúga is az esz-moll mű párdarabja. Ötszólamú, komor
hangú, méltóságteljes darab, témája – akárcsak az esz-moll fúgáé – egy súlyos
lelépő kvart (az esz-moll fúgában: felfelé lépő kvint) után tér át a kimért
negyedhangok szekundokban mozgó vonulatára. Tragikus hangulatát a vége felé
sűrűsödő tématorlasztások (ötszörös szűkmenet!) fokozzák.
H-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 868
Ismét
visszatér az invenció jelleg, az ujjak rugalmasságát célzó egyenletes mozgás és
a háromszólamú szerkesztés. A négyszólamú fúga kéttagú témája a prelúdium
anyagából származik.
H-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 869
A
prelúdium Andante felirata – a fúga Largo jelzésével
egyetemben – magától a zeneszerzőtől származik. Ez a Wohltemperiertes Klavier
egyetlen kompozíciója, amelyet Bach tempójelzésekkel látott el. De más
tekintetben is kiválik ez a mű a sorozatból: csakis itt alkalmazott Bach
világosan tagolt kéttagú formát és a klasszikus szonáta előjelének tekinthető
hangnemi tervet (tonika – domináns – tonika).
A prelúdium szakít az invenciók
arányos szólamelosztásával és az etűdök mechanikus motívumismételgetésével.
Szólamait az olasz triószonáták mintájára képezte a mester: a basszus nyugodt
léptekkel, egyenletes nyolcadokban mozog, miközben a dallam a felső szólamok
párbeszédéből bontakozik ki, áhítatosan és átszellemülten. Nem kell túl eleven
képzelőerő ahhoz, hogy a prelúdium második részének kezdetén felhangzó új
anyagban a későbbi szonátakidolgozásokat sejthessük meg.
A négyszólamú
fúga minden eddiginél terjedelmesebb: 76 ütemen vonul végig a zeneszerző által
előírt Largo tempóban a súlyos és megilletődött hangulatú processzió. A
fájdalmas, kromatikával és sóhaj-artikulációkkal patetikussá színezett téma
szokatlanul hosszú: nem valós méretei teszik azzá, hanem az aprólékos tagolás
és a lassú tempó. A darab folyamán mégis úgy érzik, alig történik valami. A
súlyosan aláhajló ellenpont negyedhangjai éppúgy nem jelentenek elmozdulást,
mint a barokk kamarazenében közkeletű és a passiókból jól ismert, szekvenciás
közjátékok.
Spitta megkapó szavakat talált annak magyarázatára, miért nem
alkalmazta Bach e fúgájában a szokásos kontrapunktikus mesterfogásokat: „Bach
eléggé bebizonyította már, hogy a legnagyobb bonyolultság közepette is meg
tudja őrizni a jóhangzást. Nem! Az emberi szenvedés olyan képét akarta
felvázolni, éppen legkedvesebb hangnemében, e műve befejezésképpen, amelyben
legmélyebben általános emberi érzései alakot ölthetnek… Mennyire nem számított
a nagyközönség részvételére az, aki egyik legkiválóbb hangszeres művére… ilyen
töviskoszorút rakott fel!"
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
