A szerenád, a szóból következően
bizonyos zenélési alkalmakra utal (este, a szabadban), és így különféle zenei
műfajokat jelöl: énekes vagy vegyesen énekes-hangszeres "hódolati"
kompozíciókat (serenata, Ständchen), hangszeres "szórakoztató"
zenéket (divertimento, cassazione, nocturne, asztali zene), dalokat illetve
kamarazenét (a 19. században), amelyek a Ständchen ötletét mintázzák, valamint
kisebb terjedelmű zenekari és kamarazene műveket (a 19. század második felétől).
A mai szóhasználatban a serenata az
operához és kantátához közel álló műfajt jelent, a szerenád ezzel szemben
Ständchen-jellegű zene. A szerenádot a 18. század folyamán gyakran éji zenének
(nocturne) nevezték. A szerenád és a divertimento szinonimájaként használták a
cassatio (cassazione) megjelölést is.
A divertimento és a szerenád egyaránt
a szvit származéka. Elnevezésük gyakran fölcserélhető, a szerenád mint cím
azonban rendszerint 3-4-nél többtételes kamaraművet jelentett. A divertimento
és a Ständchen fogalma ezzel szemben nem cserélhető föl. A szerenád és a
divertimento közös vonása a tánctételek favorizálása (egészen a 19. századig a
szerenádnak általában két vagy több menüettje volt).
A szerenád címként először Alessandro
Striggio (1560) népdalidézetekkel tűzdelt hatszólamú madrigáljaiban fordul elő.
A 17. század végén egyes szvitek szerenád címmel jelennek meg, így pl. Biber
(1673, az éjjeliőr kiáltásaival) és Fux szerenádja (1701, nyolcszólamú
kétkórusos fúvósszvit). Ezután a szerenád csak a korai klasszikában jelenik meg
újra szvitjellegű művek címeként (Aspelmayr, Dittersdorf, M. Haydn és L.
Mozart).
E korszakban keletkezett a szerenád
zenekari és kamarazene közti típusa, amelyet W. A. Mozart is művelt. A
szórakoztató jellegű, egyszersmind rendkívül igényes zenének az a szintézise
azonban, ami a Mozart-szerenádokban megvalósult, egyszeri tünemény maradt. Nála
egyértelműen különválik a divertimento (szerényebb együttesre és alkalomra) és
a szerenád.
Műveinek jól körülhatárolható
csoportját alkotják az 1769-79 szinte minden augusztusban, a salzburgi
egyetemen Finalmusik címmel előadott szerenádok (K. 100,
63, 99, 185, 203, 204, 251, 320). E művek némelyikét a koncertáló tételek
elhagyásával szimfóniaként is előadták. Mozart 1780 után nem írt több
divertimentót. Az ezután keletkezett öt szerenád mind magasrendű művészi
értékek hordozója: K. 361, 375, 388, 385 és 525 (Kis éji zene).
A Mozart utáni korszakból csupán
Beethoven op. 20 Szeptettje
és Schubert Oktettje
sorolható a szerenádhoz, jellemző azonban, hogy Beethoven már csak a kisebb
jelentőségű op. 8 (vonóstrió) és op. 25 esetében használja a szerenád
megjelölést.
1800 után a szerenád szót a Ständchen
jellegű dalokra és többszólamú énekekre. E műfaj a hangszeres zenébe is
átkerült. Ez a címe pl. Mendelssohn Dalok szöveg nélkül 36. darabjának (op. 67,
no. 6).
Számos ciklikus mű Ständchen-szerenád
tételének mintaképe J. Haydn Hob. III:17 vonósnégyesének Andante cantabiléja. A kíséret
(pizzicato vagy tört akkordok) az éji zenét adó énekes hordozható
kísérőhangszereinek (mandolin, lant, gitár) játékmódját utánozza.
Brahms két szerenádja (op. 11, és op.
16.) kísérlet volt a nagy Mozart- szerenádok követésére. Azóta a szerenádnak
nevezett különféle kompozíciókból terjedelmes repertoár keletkezett, amely a
kamarazenei tömörségű művektől a szalonzenével és a szórakoztató zenei
műfajokkal határos könnyű darabokig terjed.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei
lexikon