A sarabande a 17. és 18. században,
főleg a hangszeres zenében igen elterjedt tánc. Spanyolországból (Andalúzia)
vagy Mexikóból ered.
A sarabande néven fennmaradt
táncdalszövegek költői formája megegyezik az arab eredetű, Spanyolországban a
középkortól ismert zéjel refrénformájával. A sarabande szó legrégibb,
egyértelműen keltezett előfordulása a Ramo de la
Inquisiciónban található, melynek tanúsága szerint 1569-ben
Pátzcuaróban sarabande-ot énekeltek az úrnapi ünnepségeken, ezért a szerzőnek
(Pedro de Trejónak) 1572-ben az inkvizíció előtt felelnie kellett.
A sarabande
első nyoma Spanyolországban eltiltásával kapcsolatos: 1583-ban a sarabande
éneklését büntetés terhe mellett megtiltották. Értelmezésük szerint a féktelen
és buja tánc volt, amelyet szemben álló párok jártak kasztanyett és néha
csörgődob kíséretével. Gyakran említik a chaconne-nal és a seguidillával
együtt. Spanyolországból, ahol 1618-ban az udvarnál is bevezették, hamar
eljutott más európai országokba is (pl. 1625-ben a francia udvarhoz).
Első nyomtatott zenei forrása
Montesardos, Nuova inventione
d'intavolatura című
műve (1606). Praetorius 1612-ben több sarabande-ot és három
courant-sarabande-ot adott ki két-két változatban. Francia és olasz kéziratos
források talán már a 16. század végére tehetők.
Már a korai spanyol és olasz források
különbséget tesznek Caravanda espanola és Caravanda francesa közt, mikor is a
spanyolként megjelölt darabok követik a harmóniai-melodikus szkémát, a franciák
viszont nem. A sarabande 1650 előtt Franciaországban általában gyors tánc volt,
mely a táncosoktól komoly fölkészültséget követelt, a 17. század közepétől
azonban tempója lelassult. A sarabande-ot rendszerint 3/2-ben vagy 3/4-ben
jegyzik le. Jellemzője még, hogy gyakran a második ütés is hangsúlyos.
Megtalálható a sarabande 1740-ig a
csembalóra, hangszeres együttesre írt darabokban, az operákban és a balettben.
Angliában ugyancsak a 17. század kezdetén tűnt fel, itt túlnyomórészt gyorsabb
formáját művelték. Itáliában is kezdetben a gyors sarabande volt divatban. A
sarabande lassú formájának föltűnése után a két forma tovább élt egymás
mellett. A 17. század közepétől a sarabande a szvit állandó tétele.
Händelnél található egy
sarabande-típus, melyben teljesen a második ütemrészre eső mellékhangsúly
uralkodik. J. S. Bach mintegy 40 sarabande-jában, melyeknek mindegyike egyéni
módon formált, a sarabande-jellegű alaplüktetés (vagyis hogy a második ütés a
hangsúlyos), mindig világosan felismerhető. A részben szigorúan szerkesztett
két-, illetve háromszólamú darabok mellett olyanok is vannak, melyekben a
hangzás kibontása áll előtérben. Bach 6. partitájában (BWV 830) a sarabande a
tökéletesség csúcsára ér.
Rousseau írja 1767-ben a
sarabande-ról: "Ez a tánc már kiment a divatból, legfeljebb néhány ódon
francia operában létezik még". A 19. és 20. század ismét életre keltette a
sarabande-ot, többek között Auber, Satie, Debussy (pl. az Images I-ben, 1905) és
Stravinsky (Sarabande-Step az Agon balettben, 1957).
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei
lexikon