A IV. szimfóniával kezdődik a köztudatban levő Csajkovszkij-szimfóniák
sora: az első hármat úgyszólván sohasem játsszák, míg a IV., V. és VI.
szimfónia a világ minden táján állandó repertoárdarab, a nagy karmesterek
bravúrjának mutatós próbatétele. 1877-ben komponálta szerzője, és legendás hírű
pártfogójának, Meck asszonynak ajánlotta. 1878-as moszkvai bemutatóján a darab
csak mérsékelt sikert aratott.
Csajkovszkij maga részletesen leírta a műhöz fűzött programját Meck
asszonyhoz intézett levelében. A szimfónia bevezetését nevezi az egész mű
magvának, itt jut kifejezésre a „végzet, az a sorsdöntő hatalom, amely
megakadályozza a boldogság elérését”. A tétel folyamán azonban a boldogság
hangja is megszólal, úgy, ahogyan a zeneszerző az örömtől sugárzó embert maga
elé képzelte. Ám a rideg fátum a befejezésnél szétzúzza ezeket az álomképeket —
így szól Csajkovszkij kommentárja az első tételről.
A második tétel szelíd melankóliájú, nagylélegzetű dallamáról ugyancsak
a szentimentális világfájdalom jegyében nyilatkozik a zeneszerző; ami számunkra
ennek a tételnek művészi értékét adja, nem ez a program, hanem az orosz
románcok jellegzetes hangja.
A scherzóról már maga Csajkovszkij sem ad határozott tartalmi leírást.
Valójában ez a szimfónia legremekebb részlete: a vonós hangszereket a
muzsikusok vonó nélkül, kizárólag pengetve szólaltatják meg, a trióban pedig a
fafúvósok humoros zsánerképet rajzolnak egy duhaj népi mulatságról.
A finálé a közösség hangján szól: pattogó ritmusából egészséges
életszemlélet árad, a vérpezsdítő tánctétel a közismert „Nyírfácska” dal
ragyogóan hangszerelt, hatásos feldolgozása. Ezt érzékeltetik a zeneszerző
kommentárjának zárószavai is: „Örülj mások örömének — tovább élhetsz!”
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz